Harcosok szövetsége: kitűnő mozi a koreai háborúról

A Harcosok szövetsége - számomra - a valaha készült egyik legszínvonalasabb, legőszintébb háborús film. A magyar forgalmazó óriási baklövést követett el azzal, hogy a film csak tékákban és DVD-n jelent meg, legalábbis tudomásom szerint nem vetítették mozikban idehaza, pedig számos díjat nyert. A koreai háborúról amúgy is kevés jó mozi született, Korea filmipara pedig egyre profibb.

Harcosok szövetsége
(eredeti cím: Taegukgi hwinalrimyeo,
angol cím: The Brotherhood of War,
2004, 142 perc, IMDB link:
http://www.imdb.com/title/tt0386064)

A hivatalos DVD-ajánló szerint a mű "a Ryan közlegény megmentése és az Elit alakulat legjobb hagyományait követi" de szerencsére nem. Sokkal jobb, vagy inkább: nem lehet egy lapon említeni a fent említett két amerikai propagandacelluloiddal.

A történet egy szegénysorban élő dél-koreai családról, szűkebben a család testvérpárjáról szól, akiket bedarál az 1950-ben kirobbant koreai háború, ami a II.világháborútól napjainkig eltelt időszak egyik legvéresebb konfliktusa. Ennek ellenére a koreai háború médiakínálata valamiért mindig kimerül az erősen feltupírozott amerikai légigyőzelmek propagálásában. Nem az amerikaiak szerepét szándékozom kicsinyíteni, hiszen nélkülük az egész Koreai-félsziget kommunista uralom alá került volna, de valószínűleg a készítőknek is tele volt már a cipője ezzel az állandó tahó önreklámozással, azaz, hogy a saját nemzetüket mindig kvázi mellékszereplőként tüntetik fel. Nos, ebben a filmben fehér ember nem szerepel.





Sok, magát háborúellenesnek hirdető film igéri, hogy átlép elődein és végre megmutatja a háború igazi arcát, de valahogy a sajátjaik cserbenhagyását, a civilek ezreinek szenvedését, a sebesültek haldoklását, a kényszersorozásokat, a "jók" által elkövetett háborús bűnöket mindig sikerül elbagatellizálni vagy éppen pár holdkóros kilengéseként bemutatni, mintsem a háború mindenkit kollektíven magával ragadó tébolyaként.





Itt szó sincs kertelésről, a Harcosok szövetsége erőltetés, sulykolás nélkül szembesít minket ezekkel a jelenségekkel. Dícséret illeti a készítőket és minden bizonnyal a dél-koreai kormányt és hadügyet (hisz az ő aktív segítségük nélkül ezt a filmet nem lehetett volna összehozni), hogy ilyen bátran szembe mertek nézni korántsem makulátlan múltjukkal. Világosan látszik, hogy igazán jó háborúellenes filmet csak a vesztes nemzetek tudnak készíteni (lásd pl. Das Boot, Stalingrad), illetve azok, akik elismerték, felfogták, feldolgozták a veszteségeket. A koreai háborúban eleve csak vesztesek lehettek, hiszen koreai ölt koreait, testvér fordult testvér ellen (lásd film angol címe - telitalálat). A film az ellenfelet (Észak-Korea) sem démonizálja túl, bár a kommunistákat nemigen lehet másnak beállítani, mint amik. Azért manapság szép számmal akadnak, akik megpróbálják...



A szívre és a szürkeállományra ható részeken felül a szórakozásról is essék szó. Elmondhatjuk, hogy az akciójelenetek elérik vagy verik a mai hollywoodi (közhely, de valóban a "Ryan közlegény megmentése" által felállított, kizárólag technikai és nem tartalmi) mércét, a felvonultatott hadieszközök részletessége lenyűgöző, a kaszkadőri munka precíz és kellően húsbavágó. Az effektek talán a városoknál és a repülőknél kissé plasztikusak, de ez bármelyik mai blockbuster filmről ugyanígy elmondható.



Egyszóval a film látvány terén is hihetetlenül profi munka, szó sincs gyatra távol-keleti imitációról. (Manapság egyébként már az amerikaiak szoktak ázsiai filmeket megvenni és azokat helyi viszonyokra adaptálni, zömmel így is gyengén. Megvették például a Szigorúan piszkos ügyek című zseniális hongkongi-kínai krimitrilógia jogát, ám a belőle készült Di Capriós Tégla szánalmas utánzat csupán. Annak ellenére is, hogy az üresfejű amcsik a nevek és a helyszín kivételével 100%-ban változatlanul hagyták az eredeti cselekményt.) A sebesülések valószerűek, tehát brutálisak, nem kifejezetten ajánlott családi vagy elsőrandis mozinak (utolsó randira igen). Elég sok a test-test elleni küzdelem (kb.a harci jelenetek egyharmada), de ne várjunk John Woo-féle levegőben úszós-mátrixos-karatézós műmanővereket. Itt sokkal inkább az ökölé, a puskatusé és a bajonetteké a főszerep.

A filmet csak az eredeti hangsávval szabad megnézni, feliratozva, a magyar szinkron sajnos kis jóindulattal is csupán átlagosnak nevezhető, teljes mértékben hiányzik belőle az eredeti lendülete, az angol hangsáv pedig egyenesen borzalmas (sajnos ezt nem lehet ragozni). Az első félórában nehéz lehet a fülnek a koreai nyelv, de megéri hozzászokni. A távol-keleti művészet zsákbamacska, a színészek vagy túljátsszák a szerepüket (ez főleg a nyugatitól eltérő kultúrának tulajdonítható) vagy feladják a leckét akár a filmszakma legnagyobbjainak. Itt kijut mindkét fajtából, de szerencsére a legtöbb karakter, pláne a két főszereplő hibátlanul játszik.



Garantálom, hogy aki megnézi, nem fogja megbánni. Ha hasonló helyzetekben előítéleteink vannak, itt az alkalom, hogy tegyünk egy próbát. Nem csak az amerikai és nyugat-európai filmgyártás képes fogyasztható terméket előállítani, sőt az elmúlt évek tendenciáit tekintve elmondhatjuk, hogy ők már lassan végképp nem.

Végezetül annyit, hogy a film a triviális mondanivalón felül ismét bizonyítja a tézist, amit a tudomány, a világirodalom és a filozófia évezredek óta boncolgat, de megfejteni máig nem bírt, miszerint a vér szerinti kötelék eltéphetetlen.