AZ ÉV FILMBEMUTATÓJA!

Közel 70 év után vetítik először
Budapesten a világ leggyűlöltebb filmjét!



A zsidó gyűlölködő terroristákra való tekintettel helyfoglalás és bővebb információ:
GEDE TESTVÉREK BT.
Telefon: (1) 349-4552

Sértő Kálmán:
MEGNÉZTEM A JUD SÜSS-T

Kedves Főszerkesztő Testvér!

A Testvér évek óta nagyon jól ismer engem, attól a pillanattól fogva, amikor bekopogtam a később betiltott Összetartás szerkesztőségének ajtaján. Akkor lehajtott fejjel, szomorúan, félig betegen és félig lerongyolódva engedélyt kértem, hogy az Összetartás hasábjain munkálkodhassak, mert kiábrándulást, betegséget, undort, csömört szereztem a baloldali sajtófronton…
Azóta évek teltek el, sok víz lefolyt a Dunán, elmondhatom, hogy nyugodtan hajtom bármikor halálba fejemet, mert egy pár szellemi építőtéglát én is vittem betegen is egészségesen, fogcsikorgató keserűen is mosolyogva, józanul is részegen és részegen is józanul, a jövendő Nemzetiszocialista Munkaállam szellemi fundamentumának a lerakásához…
Azt, aki egyszer betegségeket, de még annál is súlyosabb lelki fájdalmakat szerzett, soha az életben nem lehet meggyógyítani. Azért nem akarok befeküdni a kórházba, mert tisztában vagyok a gyógyíthatatlan tragédiámmal, amit még a zsidó sajtó berkeiben szereztem. Azóta úgy járok-kelek, mint az árnyék, nincs erőm, sem az inamban, sem a derekamban, kiver a verejték a legnagyobb hidegben, kilel a hideg a kánikulában, 52 kiló vagyok harminc éves koromban, én, aki tíz évvel ezelőtt 65 kiló voltam…
Szóval nagyon beteg vagyok, Főszerkesztő Testvér. Menni még tudok, illetve ballagni, mint valami vénasszony, de állni, várni már nem tudok. Több, mint két héten át álldogáltam az Uránia Filmszínház előcsarnokában, hogy jegyet vehessek a Jud Süss előadására. A betóduló tömeg majdnem agyontaposott, kivert a verejték, pad vagy szék nem volt, amire leülhettem volna, egy nyilastestvér vezetett ki a levegőre, megtöröltem a homlokomat és ballagtam haza azzal a tudattal, hogy a Jud Süss-t én nem nézhetem meg. Tegnap azonban rám mosolygott a szerencse egy ingyen jegy képében, amit a Pesti Újságnál Vörösváry István testvértől kaptam.
Tegnap láttam a Jud Süss-t. Bánom is, meg nem is. Jó volt látnom és nem is a filmet. A nemzetiszocialista újságok azt írják a filmkritikáik végén, hogy minden öntudatos, sőt még nem is öntudatos keresztény magyar embernek kötelessége megnézni ezt a filmet. A kritikusoknak igazuk van, ha nem is egészen. A még nem öntudatos magyaroknak okvetlenül látniuk kell a Jud Süss-t, úgyszintén az öntudatos harcosoknak is, de csak azoknak, akik egészségesek…
Úgy hiszem, hogy Főszerkesztő Testvér tudja azt az eszével, de ösztönével is érzi, hogy én öntudatos vagyok, de mégis bánom, hogy megnéztem a filmet, mert úgy érzem, hogy rövidítette az amúgyis végét járó életemet. Szédelegve úgy jöttem ki az előadásról, mint a lompos, kivert kutya. Ma reggel azt kérdezte a háziasszonyom, hogy miért nyögtem egész éjszaka, miért mondtam vagy ötezerszer, hogy jaj-jaj?... Hogy miért jajgattam? Mert átéreztem a filmben szereplő württembergi keresztények sokat szenvedett életét, akiket tönkretett a bábként uralkodó herceg házizsidaja, a pajeszes senkiházi, a hazátlan csavargó zsidóból egycsapásra jogtanácsossá és pénzügyminiszterré avanzsáló Jud Süss, aki csak az egymással házasodó, vérbajos, csipás, gyulladásos szemű, kaftános, pajeszos, gerinctelen, de annál ravaszabb, mocskos fajtáját mentette át Württembergbe a frankfurti gettóból. Végeláthatatlan sorokban mozogtak egymás után e faj képviselői az új város új vadászterületének falai közé, szennyes hullámokban a kordékon a mocskos és gajdoló zsidó népség, és napok múlva már ők szedték a vámot, drágították a tejet, tojást, pálinkát. Felakasztották a kovácsot, amikor a törvény diktálása már 99%-ban az ő kezükbe került. A legszebb, legfiatalabb házaspár életét tette tönkre Jud Süss, amikor kinzószékbe ültette a fiatal férjet, körömszakító gépbe rakatta kezeit, lábait, majd a kegyelmet kérő feleségét mérgezett keszkenővel kábította el, vonszolta ágyába a zsidó… A fiatalasszony később vízbe ölte magát. Ekkor álltak végre sarkukra az addig is tiltakozó és elkeseredett városi urak és rendek, és villámló szemekkel vonták felelősségre a hazáját és népe boldogságát zsidókézre játszó uralkodó herceget, akit erre megütött a guta. Jud Süss pedig meg akart lépni, mert afféle zsidó, de leteperték, bíróság elé került és felmagasztalták a zsidót az akasztófára…
A film csak addig volt jó és keserűen nagyszerű, amíg ki nem gyulladtak a betűk, hogy Vége. Mert akkor ki kellett mozognunk az Urániából, hogy mi keresztény magyarok az utcán a sok zsidót kerülgetve, hazamenjünk a vackunkba…
A film nem mese, hanem történelmi valóság a múltból, amelynek igazság az alapja. Aki tendenciát lát a filmben, még annak is el kell ismernie a mesteri filmalkotás mindenen felül való művészi értékét. A Jud Süss talán eddig az egyedüli film, amit csak egyszer kell megnézni, mert soha nem lehet elfeledni. A szereplők mind felejthetetlenül tökéletesen oldották meg feladatukat, különösen Werner Krauss kettős szerepében. Amikor a halott menyecskét kiemelték a folyóból, az egész mozi közönsége zokogott. Csak az utcán ébredtünk rá, hogy film volt az egész, a művésznő ma is él. Igen ám, de az a személy, akit alakított, tényleg meghalt 1733-ban, a kovácsot is felakasztották és egy egész népet fosztottak ki a zsidók, akiknek mint mocskos csordának Jud Süss felakasztása után három nap alatt ki kellett Württembergből takarodni…
Az elkeseredett magyar közönség sóhajtozása és tapsolása az Urániában nagyon érthető volt…
– Innen is ki velük – dörögte egy világháborút járt magyar, aki mankóval jött fel az erkélyre. Amikor a Jud Süss-szel egy keresztény ember tárgyalt, könyörgött, hogy ne sanyargassa a keresztény népet, többen felhördültek a nézőtéren a vászon felé.
Hát ilyen volt, Főszerkesztő Testvér, a Jud Süss előadása. Zsidókat nem láttam a nézőtéren, de egy pár legörbült szájú magyar embert igen, akik talán eddig a zsidóság szekerét tolták vagy tolják és csak most ébrednek a valóságra…
Most a magyar történelem Jud Süsseire gondolok, akik voltak, de vannak ma is. És a számtalan magyar tragédiára, köztük Solymosi Eszterére is gondolok…
Tegnap előadás után átnéztem az „Előőrs” első évfolyamát, amelyet Bajcsy-Zsilinszky Endre szerkesztett több mint tíz évvel ezelőtt. Milyen fajvédő volt akkor Zsilinszky!? De Lendvay (Lehner) István – a Nomád is!? Szörnyű…
Az említett urak már otthon levett kalappal elzarándokolhatnának az Urániába és zokoghatnának, hogy benőtt fejelágyú férfikorukban frontot változtattak, a zsidóság szekerét tolják és harcolnak, de immár tehetetlenül – a nemzetiszocializmus győzelme ellen.

Forrás: (Magyarság Útja, 1941. február 28.)