Mussolini fogsága és kiszabadítása

I.ÖSSZEÜL A FASISZTA NAGYTANÁCS.

Benito Mussolini, az olasz nemzet vezére, 1943 július 24-én, este hat órakor meglehetősen komor kedvben jelent meg a fasiszta nagytanács ülésén. Olaszország általános helyzete súlyos volt és veszedelmekkel teli, ezt mindenki tudta az országban. Már hetek és hónapok óta elégedetlen, aggodalmas hangok hallatszottak különböző tényezők részéről, a Duce tisztában volt azzal, hogy magában a fasiszta nagytanácsban ellenzéki mozgolódások folynak, természetesen pontos információi voltak arra vonatkozólag is, kik az ellenzéki mozgalmak központjai és kik tartoznak a különböző csoportokhoz. Arról azért szó sem volt, hogy Mussolini bármilyen, akárcsak a legkisebb aggodalommal tekintett volna a tanácskozás kimenetele elé. A Duce alkotó erejének teljében érezte magát, minden tényből és jelenségből arra következtetett, hogy a kormányzati hatalmat változatlanul biztosan tartja kezében. A fasiszta nagytanács régen nem volt már együtt, hiszen utoljára 1939 szeptember 6-án ülésezett, amikor a „Non-Belligeranza” (nem hadviselő) elvet deklarálta. Az utóbbi időben különböző oldalról ismételten kérték a tanács összehívását, Mussolini azonban minden alkalommal elutasította ezt a kérést, mert rengeteg más, fontosabb tennivalója közepette nem akarta ülésezéssel, vitatkozással tölteni az időt. Most tulajdonképpen azért hívta össze a fasiszta nagytanácsot, hogy szembenézzen ellenzékével, hogy korlátlan személyi és politikai tekintélyével elnémítsa a kritikusokat. Ebben a nyomott, de harcos kedvben foglalta el az elnöki széket.

A fasiszta nagytanács tagjai teljes számban vonultak fel az ülésre. Mussolini jobbján Carlo Scorza foglalt helyet, a fasiszta párt főtitkára, balján Tringali-Casanova, a rendkívüli bíróság elnöke. A Duce iratokkal szakadásig megtömött, nagy aktatáskát tett ki maga elé az asztalra, az ülés megnyitása után néhány pillanatig idegesen remegő ujjakkal kutatott az aktatáskában iratai között, végül elővett húsz-huszonegy oldal terjedelmű írógépen készült iratot és abba belenézve, hozzáfogott előterjesztéséhez.

De Bono előveszi revolverét…

A Duce hosszasan és részletesen ismertette az általános helyzetet. Elsősorban az ország mezőgazdasági és ipari termeléséről, a hadiipar szükségleteiről és a rendelkezésre álló nyersanyagkészletekről számolt be, azután azokról a veszteségekről, amelyek a haditermelésben légitámadások következtében keletkeztek. A teremben fojtott, nagy csend volt, a jelenlevők valamennyien csendben, figyelmesen hallgattak, mégis valami szokatlan feszültség érzett a levegőben. A nagytanács tagjai Mussolinire szegezték tekintetüket, néhányan idegesen doboltak ujjaikkal az asztalon. Scorza és Tringali-Casanova, Mussolini leghívebb és legbensőbb emberei közelebb húzódtak székükön a Ducehoz és homlokukat ráncokba vonva, mind visszásabb érzéssel figyelték a gyülekezetet.

De Vecchi előveszi revolverét

Negyed óra elmúltával Mussolini áttért a katonai helyzet ismertetésére és szólott az angolszász csapatok sziciliai előnyomulásáról. Közben azt a kijelentést tette, hogy erőteljesebb ellenállást várt volna az olasz csapatoktól. Ekkor váratlanul éles szóváltás támadt a Duce és De Bono tábornagy között. De Bono izgatott hangon beleszólt Mussolini beszédébe. A következőket mondta:

— Nem engedem meg, hogy ilyen módon beszélj az olasz katonáról. Nincs jogod megsérteni a véderőt.

Mussolini feltekintett az előtte heverő iratokból és fürkésző, átható pillantását De Bono szemébe mélyesztette. A tábornagy elsápadt ennek a tekintetnek hatása alatt, hirtelen oldalához kapott és előrántotta revolverét. A tanácskozó asztal körül ülők közül senki sem mozdult, éppen csak Badoglio tábornagy szemében villant fel valami komor láng. Mussolini a revolverrel mit sem törődve, erőteljes, szilárd hangon válaszolt a tábornagynak:

— Te vagy az utolsó aki ebben a tanácsban megvédelmezheted az olasz katonát.

Néhány szaggatott mondatban elmondta azután, hogy annakidején, a Marcia su Roma idején De Bono volt a királyi csapatok parancsnoka, királyát azonban habozás nélkül elárulta és csatlakozott az akkor forradalomként fellépő fasiszta mozgalomhoz. Szólott a Duce arról is, milyen végzetesen vezette De Bono az olasz csapatokat az abesszin hadjárat első korszakában. A tábornagy minderre egyetlen szóval sem válaszolt, lehajtotta fejét és csöndesen visszatette revolverét a tokjába.

Mussolini folytatta előterjesztését, aránylag kedvezőbb atmoszférában. Szólott az olasz városok ellen intézett légitámadásokról, majd az olasz szárazföldet fenyegető invázió veszedelméről. Részletesen beszámolt ezután Hitler vezérrel július 20-án Feltreben megtartott tanácskozásáról. Feltre történelmi nevezetességű kis város Velence tartományban, néhány kilométernyire Bellunótól. Elmondta Mussolini, hogy a találkozó az ő kérésére jött létre, miután a fenyegető sziciliai helyzetre való tekintettel elhatározta, hogy erőteljesebb katonai támogatást kér Németországtól. A Führerrel folytatott megbeszélései során elsősorban nagymennyiségű fegyvert kért, miután az volt a véleménye, hogy Olaszországnak elég katonája van a fegyverek felhasználásához, csupán a felszerelésük nem egyenrangú a támadó angolszászokéval. Mussolini részletesen ismertette a katonai helyzetet a Führer előtt, ebben az ismertetésben résztvettek katonai munkatársai is, elsősorban Ambrosio tábornok, az olasz vezérkar főnöke. A Führer hajlandónak nyilatkozott arra, hogy nagyarányú intézkedéseket tesz Olaszország védelmére, ezt azonban olyan feltételekhez fűzte, amelyeket Mussolini és katonai tanácsadói nem voltak hajlandók teljesíteni. A nézeteltérés lényege az volt, hogy a Führer nem akarta fokozni az Olaszországba irányuló fegyver- és hadianyagszállításokat, hanem megfelelő harci erejű német csapatokat akart küldeni Olaszországba. Mussolini minderről részletesen beszámolt a fasiszta nagytanácsnak.

A beszámolónak ez a része újabb szóváltásra vezetett. De Vecchi gróf, a tanács reakcionárius nézeteiről ismert tagja, aki a lateráni szerződés aláírása után Olaszország első szentszéki nagykövete volt, hirtelen félbeszakította Mussolinit ezzel a hangos megjegyzéssel:

— Már 1934-ben előre láttám, hogy Mussolini romlásba dönt bennünket.

A Duce De Vecchi grófra tekintett, gúnyosan, hidegen mosolygott és rátette a kezét megtömött aktatáskájára.

— Ha kívánod, beszélhetünk a te ügyedről is — jelentette ki végigmérve a grófot. — Hoztam magammal különböző dokumentumokat, nemcsak rád, hanem más, úgynevezett „híveimre” vonatkozólag is.

Egy hosszú percig tartó, hosszú, mély csönd követte ezeket a szavakat. Minden tekintet Mussolini aktatáskáján függött, egy pillanatig mindenki azon töprengett: mit tarthat készen a Duce ő vele szemben.

Grandi javaslata.

Mussolini folytatta és most már további közbeszólás nélkül be is fejezte előterjesztését. Az általános helyzet ismertetése alapján arra a következtetésre jutott, hogy fokozni kell az ország háborús erőfeszítéseit és a védelmi felkészültséget, a nemzet minden erejét egyesíteni kell, hogy meg tudják akadályozni vagy vissza tudják verni az országot fenyegető angolszász betörést. Javasolta, hogy a fasiszta nagytanács ebben az értelemben hozzon határozatot. Amint utolsó szavai elhangzottak, váratlanul heves, zajos és hosszadalmas vita indult meg.

Elsőnek Dino Grandi gróf emelkedett szólásra. Bejelentette, hogy határozati javaslatot terjeszt elő, amelyet a fasiszta nagytanács tizennyolc tagja aláírt és amelyben a válságos helyzetre való tekintettel a hatáskörök és a felelősség megoszlását akarják újból szabályozni. Mussolini nyomban tudta, hogy Grandi gróf frontális támadásra indul ellene, ezért felemelkedett helyéről és kezét a gróf felé kinyújtva, éles hangon kérdezte:

— Milyen jogcímen akar itt deklarációt felolvasni?

Grandi egy pillanatig hallgatott, aztán sápadtan azt felelte:

— Minden, ami itt végbemegy, a nemzet akaratából történik.

Mussolini hűvösen, fölényesen végigmérte, karjait összefonta mellén, visszaült helyére és higgadtan intett a grófnak:

— Tessék. Magam is kíváncsi vagyok, mit akartok deklarálni.

Dino Grandi gróf hozzáfogott a maga elé kiteregetett deklaráció felolvasásához. A határozati javaslat elsősorban üdvözli a fronton küzdő katonákat és Szicília lakosságát, ezután a következőket tartalmazza:

— A fasiszta nagytanács szükségesnek tartja, hogy haladéktalanul újból funkcióba helyezzék az állam valamennyi szervezetét, egyúttal a koronának, a fasiszta tanácsnak, a kormánynak, a parlamentnek és a korporációnak az alkotmányban meghatározott felelősségét elismerjék.

A Duce és Ciano gróf.

A kővetkezőkben felkérik Mussolinit, a kormányfőt, hogy az ország érdekében adja át a véderő tényleges főparancsnokságát a királynak, egyúttal tegye le az uralkodó kezébe a végső döntés jogát minden válságos kérdésben. Arról volt tehát szó, hogy Mussolinit megfosztják katonai és polgári teljhatalmától és megint az uralkodó kezébe teszik le minden téren a végső döntés jogát. A Grandi-csoport elgondolása az volt, hogy ilyen módon kiveszik a hatalmat Mussolini kezéből és bíztak abban, hogy ők kapnak megbízást az uralkodótól új kormány alakítására. A határozati javaslat felolvasása után Grandi gróf hosszasan fejtegette, miért tartják szükségesnek ő és hívei a kívánt reformokat. Mussolini közben, Grandi felé bólintva, ironikus hangon jegyezte meg:

— Legalább húszszor voltál nálam és könyörögtél a grófi címért, most mégis elárulsz.

Grandi éles hangon válaszolt, a nagytanács más tagjai is beleszóltak a vitába, izgalmas hangú szóváltás támadt. Mussolini végül erélyesen csendet teremtett és felhívta Grandi grófot, hogy fejezze be felszólalását. Grandi végezetül felolvasta határozati javaslatának aláíróit. A következő névsort olvasta fel: Grandi, Federzoni, De Bono, De Vecchi, Ciano gróf, De Marsico, Acerbo, Pareschi, Cianetti, Gattardi, Bignardi, De Stefani, Rossoni, Boffai, Marinelli, Alfieri, Albini és Bastianini.

Grandi után Ciano gróf emelkedett szólásra, hogy előadja, miért csatlakozott a Mussolini ellen irányuló mozgalomhoz. Felszólalása közben félhalkan, mintha csak magában beszélne, megjegyezte a Duce:

— Már akkor elárult, amikor először betette lábát a házamba.

Roberto Farinacci államminiszter, a fasiszta párt volt főtitkára külön határozati javaslatot terjesztett elő. Ennek a javaslatnak lényege az volt, hogy az olasz csapatokat helyezzék a német véderőfőparancsnokság irányítása alá. Ezt a javaslatot a nagytanácsban senki sem támogatta.

A harmadik határozati javaslatot Carlo Scorza, a fasiszta párt főtitkára terjesztette elő. Ez a javaslat a fasiszta nagytanács bizalmát nyilvánította Mussolini iránt, ámbár bizonyos kritikai megállapításokat ez is tartalmazott a kormányzattal szemben. A továbbiakban a határozati javaslat Mussolini előterjesztésének megfelelően, a háborús erőfeszítések fokozásáról szólott és ebben a vonatkozásban további teljhatalmat akart biztosítani a kormányfőnek. Ezt a határozati javaslatot támogatta Tringali-Casanova, a rendkívüli törvényszék elnöke, Galbiati vezérőrnagy, a fasiszta milicia parancsnoka, Polverelli miniszter és a nagytanács további három tagja: Biggini, Frattari és Buffarini.

Pareschi miniszter kétszer elveszti eszméletét.

A legélesebben ellenzéki és legveszedelmesebb csoport, Badoglio tábornagy csoportja semmiféle határozati javaslattal, vagy előterjesztéssel nem szerepelt az ülésen. Badoglio tábornagy mindig ismeretes volt határozottan fasisztaellenes felfogásáról, amint pedig a háború kedvezőtlenre fordult, mind jelentékenyebb fasisztaellenes csoport alakult ki körülötte. A fasiszta nagytanácsban az ő híve volt Luigi Gasparotto, Bergamini szenátor és az egykori keresztényszocialista vezető ember, Bareschi. Badoglio csoportjának legszámottevőbb emberei, Ivanoe Bonomi volt miniszterelnök és Orlando ugyancsak volt miniszterelnök, nem foglaltak helyet a fasiszta nagytanácsban.

Órákon át folyt a heves, kíméletlen szóharc. Mussolinira mindenfelől éles, sértő megjegyzések zúdultak, a Duce azonban nyugodtan ült az asztalfőn, hidgvérűen, azonnal és erőteljesen válaszolt minden megjegyzésre, minden támadást visszavert. Az izgalmas szóharcot váratlan incidens szakította meg. Pareschi miniszter végsőkig feszült izgalmában szívgörcsöt kapott és elájult. Mussolini félbeszakította a vitát, Pareschit ápolás alá vették, hideg vízzel locsolták, csillapítószert adtak neki, azután, amint kissé magához tért, a vita tovább folyt. Alig negyedórával később Pareschi újból elájult, ez alkalommal már megszakítás nélkül folytatták a vitát, az eszméletlen minisztert a szomszédos helyiségben vették ápolás alá. Pareschi körülbelül félóra múlva visszatért a tanácskozóterembe, de még mindig nem volt teljesen öntudatnál, a tanácskozás végéig könnyezett és sóhajtozott.

A fasiszta nagytanács leszavazza a fasizmus megteremtőjét.

A legizgalmasabb pillanatban belépett a tanácskozóterembe a fasiszta nagytanács egyik titkára és közölte Balella tanácstaggal, hogy a gyáriparosok egyesülete rendkívül fontos és sürgős ügyben a telefonhoz kéri. Balella fölemelkedett helyéről és kiment a telefonhoz. Az így támadt pillanatnyi csendben Mussolini félhalkan a következőket mondta Scorza főtitkárnak:

— Talán kénytelen leszek azt a parancsot adni önnek, hogy valamennyi jelenlevő urat tartóztassa le.

Federzoni nem tudta, miért hagyta el Balella a tanácstermet és valami cseltől tartott. Sebtében kis cédulát írt és azt köröztette a Grandi-Federzoni csoport tagjai között. A következőket írta egy névjegyre;

— Vigyázat, valamennyiünket meg akarnak gyilkolni!

Balella telefonbeszélgetését befejezve, visszatért a terembe és elfoglalta helyét. A következő félórában semmi sem történt, nem jelentek meg fasiszta milicisták, hogy a tanácskozást feloszlassák és a jelenlevőket letartóztassák. A vita tovább folyt, az előbbihez hasonló éles hangon, sőt még viharosabb jelenetek közepette. Grandi heves támadást intézett Mussolini ellen azért, hogy nyilvánosságra hozta legutóbbi beszédét, amelyben azt mondotta, hogy aki betör Szicíliába, az „horizontális helyzetben” fennakad a partvidéki sziklákon. Mussolini így válaszolt:

— Ez a beszéd tulajdonképpen csak a fasiszta pártnak szólt, Carlo Scorza túlbuzgalma folytán került nyilvánosságra.

Farinacci volt az első távozó. Úgy látta, hogy Mussolini helyzete reménytelen, ezért egy óvatlan pillanatban kiment a teremből, lement az egyik, a Duce személyes használatára fenntartott lépcsőn, amely kivezet a Via degli Astallira. Amint később kiderült, a németek támogatták a menekülő fasiszta politikust, a fasisztapárt volt főtitkárát. Farinacci szeptember eleje óta Bajorországban tartózkodott.

Este hat órától hajnalhasadásig tartott a fasiszta nagytanács ülése és Mussolini végül elrendelte a szavazást. A többség gróf Dino Grandi határozati javaslatát fogadta el. Az ülés ezzel tumultuózus jelenetek, kölcsönös sértegetések és átkozódások közepette véget ért.

Amikor a tanácstagok elhagyták az épületet, Ciano gróf a felvonóban Tringali-Casanovával találkozott, aki így szólt hozzá:

— Fiatalember, olyan súlyosan vétkezett, hogy azért csak vérrel lehet megfizetni. Igazán a legjobbat kívánom magának, de nem hinném, hogy még sokáig élhet.

A fasiszta nagytanács többi tagjai hasonló véleményen voltak. Azok, akik Mussolinit leszavazták a tanácsülésen, sietve elszéledtek Rómában. Jóformán egyikük sem ment haza lakására, mindenki igyekezett elrejtőzni, hogy legalább a legközelebbi órák fenyegető veszedelmei elől védve legyen. Maga Mussolini autóján hagyta el a Palazzo Veneziát, komor töprengésbe merülve afölött, hogy az új helyzetben milyen intézkedéseket kell tennie, hogyan biztosíthatja a hadviselő ország zavartalan kormányzását.

II. A KIRÁLY HATÁROZ.

Badoglio tábornagy a nagytanácson történtekről értesülve egyenesen a Villa Savoiaba sietett, a királyhoz. III. Viktor Emánuel nyomban fogadta a tábornagyot és meghallgatta jelentését a fasiszta nagytanácsban lezajlott eseményekről, Mussolini leszavazásáról és Dino Grandi gróf határozati javaslatának elfogadásáról. A legutóbbi hónapokban elégedetlen politikusok ismételten tettek már előterjesztést az uralkodónál Mussolini ellen és javasolták a fasiszta rendszer felszámolását. Elsősorban természetesen Badogio tábornagy tett hasonló javaslatokat, sőt részletesen kidolgozott államcsíny-terveket is terjesztett az uralkodó elé Mussolini kikapcsolására. A király gyakran fogadta Grandi grófot és Federzonit is, akik arra kérték az uralkodót, hogy avatkozzon be az események menetébe és vegye át az ország tényleges vezetését. A király minden alkalommal azt válaszolta, hogy először a fasiszta nagytanácsot kell összehívni és amennyiben Mussolini a tanácsülésen kisebbségben marad, a királynak alkotmányos joga lesz arra, hogy személyesen közbelépjen és Mussolinit a kormány éléről eltávolítsa. Az uralkodó, meghallgatva Badoglio előterjesztését, ennek megfelelően közölte, hogy elhatározta Mussolini lemondatását és felhatalmazta Badoglio tábornagyot arra, hogy tegye meg a javaslatba hozott és általa szükségesnek tartott intézkedéseket.

Valamivel Badoglio után, a kora reggeli órákban Grandi gróf és Federzoni jelentkeztek a Villa Savoiában s kihallgatást kértek az uralkodónál. A király fogadta a két politikust, az ő beszámolójukat is meghallgatta fasiszta nagytanácsban lejátszódott eseményekről, tudomásul vette, hogy Mussolini kisebbségben maradt és a nagytanács felkérte a koronát, hogy vegye át újtól a végső döntést a kezdeményezésre. Az uralkodó végül megköszönte Grandi és Federzoni jelentését, de semmiféle megbízást, vagy utasítást nem adott nekik, csupán annyit jelentett ki, hogy mindenekelőtt a Duceval akár beszélni. A királyi ház minisztere, Acquarone gróf nyomban telefonált a Ducenak és közölte vele, hogy a király beszélni hajt vele. Mussolini azt válaszolta, hogy ő maga is kihallgatásra akar jelentkezni, de csak másnap, tehát hétfőn délelőtt, miután egész csomó fontos és időszerű államügyet kell elintézniök és ezalkalommal óhajt előterjesztést tenni a válságos politikai kérdéseik megoldására is.

Alig egy órával ezután Acquarone gróf újból felhívta Mussolinit és nyomatékosan felkérte, hogy a fasiszta nagytanácsban történt eseményekre tekintettel, haladéktalanul jelenjék meg a Villa Savoiában.

A Duce nem tartott személyes támadástól.

Úgy látszik, Mussolini félreértette Aquarone grófot a telefonbeszélgetés során. Azt hitte, hogy a király a fasiszta nagytanács más tagjaival együtt akarja őt fogadni. Ezért azt válaszolta, hogy ilyen jellegű audienciát csak hétfőn lőhet összehozni, mert nem tudja azonnal összehívni a király által kívánt személyiségeket. Valamivel később Acquarane gróf harmadszor is telefonált és nyomatékosan felhívta Mussolinit, hogy haladéktalanul siessen a királyhoz, aki már beszélt a fasiszta nagytanács néhány tagjával. Amikor Mussolini ezt tudomásul vette, elhatározta, hogy azonnal átmegy a Villa Savoiába. Szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy ellensúlyozza az uralkodónál ellenségeinek befolyását. Testőrgárdájának egy kis különítményétől kísérve, autóján elindult a Villa Savoia felé.

A Duce kihallgatáson

Az összes körülmények arra vallanak, hogy Mussolini egyáltalán nem gondolt a személye elleni támadás lehetőségére, hiszen semmiféle olyan intézkedést nem tett, amely személyes biztonságát szolgálta volna. Mielőtt a Villa Savoiába elindult, titkára megjegyezte, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket kellene tenni. A titkár csak nagyon óvatosan, vonakodva tette ezt a megjegyzést, különös tekintettel arra, hogy Mussolini az utóbbi időben állandó testi és lelki kimerültsége, valamint szakadatlan idegfeszültsége következtében túl ingerült volt és minden, akármilyen jóindulatú javaslatot is, igen hevesen utasított vissza. Ezúttal csak megvető legyintéssel felelt titkára megjegyzésére és sietett le a palota elé kocsijához. A fasiszta milicia legmegbízhatóbb csapatai akkor még mozgósíthatók lettek volna. A Ducenak csupán néhány rendelkezést kellett volna kiadnia és egész ezredek vonultak volna fel a Villa Savoia elé, hogy mindenféle támadással szemben megvédjék és ellenségeit legázolják. A Ducenak még csak a legtávolabbról sem jutott eszébe, hogy a király magánpalotájában valamilyen meglepetés várhat reá; alig néhány testőre és két titkára kíséretében indult végzetes útjára.

A Villa Savoia elé érkezve, a Duce titkára bizonytalan jelekből, de talán inkább ösztönös megérzés alapján arra következtetett, hogy valami nincs rendben körülöttük, valami bizonytalan veszedelem fenyegeti őket Ezért a másodtitkárnak azt az utasítást adta, hogy sürgősen hívja fel telefonon Madelli századost, a szolgálattevő testőrparancsnokot és a Duce nevében utasítsa, hogy egy szakasz lovas testőrrel jelenjen meg a Villa Savoia előtt, lehetőleg feltűnés nélkül. Mussolini ekkor már belépett a királyi palotába.

A Villa Savoia előcsarnokában a király adjutánsa, egy ezredes fogadta a Ducet, szokatlanul kimért, hűvös modorban. Mussolininak néhány percig várnia kellett az előcsarnokban, ami igen szokatlan jelenség volt. A Duce az egyik ablakhoz állva, lenézett az udvarra, közben idegesen dobolt ujjaival az alblakdeszkán. Néhány perccel később két ezredes és két őrnagy lépett be az előcsarnokba egy oldalajtón át és szótlanul helyet foglaltak a bársonypamlagon. Alig ültek ott egy-két percig, újból megjelent a szolgálattévő adjutáns és feltárta a Duce előtt a király dolgozószobájának ajtaját. A Duce titkára ekkor még világosabban érezte, hogy fenyegető dolgok vannak kifejlődőben. Lesietett a palota elé és nagymegnyugvással látta, hogy tizenkét lovastestőr érkezik a térre, Madelli százados vetésével. A titkár a századoshoz sietett, közölte vele, hogy véleménye szerint Mussolini személyét veszedelem fenyegeti, még nem látja tisztán a helyzetet, de fel kell készülni mindenre. A kapitány arca elborult. Suttogva közölte a titkárral, hogy azonnal intézkedik és nagyobb testőrcsapatokat vonultat fel a Villa Savoia elé. A titkár ezt nyomatékosan helyeselte. Megállapodtak abban, hogy ha beavatkozásra volna szükség, a titkár a palota északi szárnyának folyosójáról fogja ezt jelezni, a százados, tehát figyelni fogja az onnan nyíló ablakokat. A titkár visszasietett a palotába, az előcsarnokban azonban már senki sem tartózkodott, csak a szolgálatos lakáj és két ajtónálló. Mély meghajtással ajtót nyitottak a titkárnak és bevezették abba a kis várószobába, amelyben az uralkodó legbizalmasabb meghívottai szoktak várakozni és amely az uralkodó dolgozószobájának előcsarnoka volt Itt nyolc főtisztet talált, akik idegesen, suttogva beszélgettek valamiről, amikor a titkár belépett, ránéztek és elhallgattak. Köztük volt az a két ezredes és két őrnagy, akik Mussolini megjelenése után léptek be az előcsarnokba, azonkívül ott volt négy tábornok. Ebben a teremben izgalmas várakozásban telt el körülbelül két óra.

„Az új kormányfőt már kineveztem.”

Mussolini és III. Viktor Emánuel történelmi jelentőségű utolsó találkozója körülbelül két óra hosszat tartott. A kihallgatás Mussolini részletes előterjesztésével kezdődött, a Duce vázolta a katonai és politikai helyzetet, különösen részletesen szólott Hitler vezérrel folytatott megbeszéléseiről. A király figyelmesen hallgatta a jelentést, úgy látszott, hogy Mussolini beszámolója élénken, érdekli. A Duce hosszasan foglalkozott a fasiszta nagytanácsban megindult ellenzéki akcióval, a hajnali szavazás eredményével, a sziciliai helyzettel, az anyaország fenyegetett helyzetével, a légitámadásokkal és más fontos eseményekkel. Az uralkodó bizonyos pontoknál részletesebb felvilágosításokat kért és néhány megjegyzést tett. Mussolini végül a jövőre vonatkozó terveit kezdte előterjeszteni. Az uralkodó ekkor közbeszólt és a következőket jelenítette ki:

— Miután a fasiszta nagy tanács bizalmatlanságot szavazott önnek és a nemzet jövőjét magára a koronára bízta, nincs értelme annak, hogy a jövőre vonatkozó tervekről beszéljünk. A jelenlegi helyzet nem teszi lehetővé, hogy ön dolgozzon ki töveket a jövőre.

A Duce ekkor kezdett rájönni arra, mi történik tulajdonképpen. Elsápadt, kiegyenesedett és emelt hangon magyarázatot kért a királytól. III. Viktor Emánuel elhatározott hangon a következőiket jelentette ki:

— Közölnöm kell önnel, hogy már kineveztem utódját, az új kormányfőt, aki már át is vette hivatalát. Az új kormányfő Badoglio tábornagy. Szíveskedjék személyét az ő rendelkezésére bocsátani.

Mussolini így válaszolt:

— Felség! Volt egy olyan történelmi szituáció, amelyben Olaszország és a királyi ház még a most fenyegetőnél is nagyobb katasztrófa előtt állott. Én voltam az, aki a katasztrófát elhárítottam. Felséged erről megfeledkezik.

A király elutasítólag intett és fojtott hangon mondta:

— Nem óhajtok vitatkozni önnel. A fejlemények nem tűrik tovább az ön rendszerét, amely katasztrófába vitte az országot. A nemzetnek összefogó erőre van szűksége.

— Felség, ezt magam is tisztán látom — felelte a Duce. — Ezért szabad kezet kerék arra, hogy saját belátásom szerint megrendszabályozzam a bomlasztó tényezőket, amelyek széthúzást szítottak, tekintet nélkül arra, milyen állást töltenek be.

Amint Mussolini utolsó szavai elhangzottak, Umberto trónörökös lépett be a dolgozószobába. A király a trónörökösbe mutatott és így szólt:

— Íme, a trónörökös is megerősítheti mindazt, amit mondtam.

Mussolini erőteljes hangon válaszolt:

— Felség, a trónörökös bizonyára már előre tudta mindazt, amit most hallottam. Nem akarok személyeket vádolni, erre most nincs idő. Tehát röviden megismétlem kérésemet: felhatalmazást kérek, hogy a rendet helyreállíthassam.

A trónörökös egy iratot tett a király elé, aki rápillantott az okiratra és így szólt:

— Önt a fasiszta nagytanács lemondásra szólította fel. Ennek megfelelően felmentem állásától.

— Nem mondok le! Ez árulás! — kiáltotta Mussolini magából kikelve. A király hasonlóan izgatott hangon válaszolt:

— Még egyszer kijelentem, hogy felmentem állásától!

— Felség! — kiáltotta a Duce, most már egészen átadva magát felháborodásának. — Elég erős vagyok, hogy a koronával, sőt szükség esetén a hadsereggel szemben is megvédjem magam!

Ezzel fejét kimérten meghajtva, megfordult és az ajtó felé indult. A király komoran utánaszólt:

— Várjon. Duce, gondolja meg, hogy valóban polgárháborúba akarja-e taszítani az országot? Ne ragadtassa el magát ilyen végzetes lépésre. Gondoljon arra, hogy évek hosszú során át mindig megadtam a korona teljes támogatását a fasiszta rendszernek. Most rendszerváltozásra van szükségünk, ezt önnek is be kell látnia. Az ellenség Szicíliában áll, az országot minden oldalról veszedelem fenyegeti, önnek nem szabad olyan elhatározásokat hoznia, amelyeknek következményei beláthatatlanok.

— Felség, mindent fontolóra veszek és mindennel tisztában vagyok — válaszolta a Duce keserűen. — Elhatározásaim készen állnak.

Mégegyszer meghajtotta a fejét és hosszú, súlyos léptekkel kisietett a dolgozószobából.

Badoglio birtokba veszi a rendőrséget, a karabinieriket és a miliciát.

Az alatt a két óra alatt, amelyet Mussolini az uralkodó szobájában töltött, odakint a palotán kívül döntő jelentőségű események játszódtak le. Badoglio tábornagy gyorsan és hallatlan eréllyel intézkedett, hogy a régóta tervezett és előkészített államcsíny sikerét biztosítsa és a fenyegető polgárháború kitörését megelőzze.

Az olasz állami rendőrség a Mussolinihez minden képen hű Clerici rendőrtábornok parancsnoksága alatt állott. A királyi karabinierek hadtestének parancsnoka az utóbbi időben Hacon tábornok volt, ugyancsak a Duce megbízható, hűséges embere, a tábornok azonban a Róma ellen intézett első légitámadás alkalmával életét vesztette. Végül legbiztosabban számíthatott Mussolini az önkéntes biztonsági milicia csapataira, amelyek húsz esztendő óta a „fasiszta forradalom fegyveres gárdáját” alkották és rendkívül fontos hatalmi tényezőt jelentettek. Ezeknek a milicia csapatoknak parancsnoka Galbiati vezérőrnagy volt, aki a fasiszta nagytanács ülésén is híven kitartott Mussolini mellett.

Badoglio tábornagy már régen előkészítette és részletesen kidolgozta terveit. Az államrendőrség egykori parancsnoka, Senise Clerici tudta nélkül újból átvette a rendőrség vezetését. Július 25-én reggel Clerici már nem volt rendőrfőnök, ámbár ő maga erről csak a délelőtti órákban szerzett tudomást. A királyi karabinierik parancsnokuk hősi halála óta közvetlenül Badoglio parancsnoksága alatt állottak. A legsürgősebb feladat a fasiszta milicia elintézése volt. Galbiati vezérőrnagy július 25-én reggel a fasiszta nagytanács ülésének kimenetelére való tekintettel és Scorza pártfőtitkár hozzájárulásával körtáviratot fogalmazott a milicia csapatok parancsnokaihoz, amelyben a parancsnokok azt az utasítást kapták, hogy embereiket mozgósítsák és készüljenek fel minden eshetőségre. Senisenek sikerült ennek a körtáviratnak elküldését megakadályozni és Galbiati táviratszövegét egy egészen más szöveggel helyettesíteni. Galbiati és Scorza tudta nélkül azt az utasítást kapták a fasiszta milicia parancsnokai, hogy a milicia csapatok a jövőben a hadsereg kötelékébe tartoznak és az illetékes vezénylő tábornok parancsnoksága alatt állanak. A helyi milicia parancsnokokat nyomatékosan felhívják, hogy abszolút fegyelmezetten teljesítsék Badoglio tábornagy parancsait. A távirat Galbiati aláírásával érkezett meg a miliciacsapatok parancsnokaihoz. Galbiati és Scorza eközben meg voltak győződve arról, hogy az eredeti távirat eljutott a címzettekhez és egész Olaszországban, rendelkezésre áll a teljesen mozgósított milicia.

Badoglio tábornagy ilyen módon a fasiszta rezsim utolsó tartóoszlopát is megdöntötte. A döntés órájában a fasiszta milicia sehol sem jelent meg a küzdőtéren. A véderőnek az uralkodó és Badoglio tábornagy parancsára kivonult csapatai ellenállás nélkül foglalták el a jelentősebb pozíciókat, az ország ténylegesen ostromállapotba került. Az alatt a két óra alatt, amelyet Mussolinii a királynál töltött, nagyon sok fasiszta vezetőembert letartóztattak. Helyenkint ellenállás mutatkozott, ezeken a helyeken kattogni kezdtek a gépfegyverek. Egyes városokban, sőt Róma némely külvárosában is utcai harcok folytak, Mussolinit azonban a Villa Savoiában hermetikusan elzárták a külvilág eseményeitől.

A Ducet a Villa Savoia kapujában letartóztatják.

A Duce a király bizalmas várószobáján áthaladva, az előcsarnokba lépett, izgalmában, nagy belső elfoglaltságában csak mechanikusan vette tudomásul, hogy titkárja nem várakozik reá az előcsarnokban. Az előcsarnokon áthaladva, sietős léptekkel ment le a lépcsőn. Autóját nem látta a palota bejárata előtt, a Madelli százados parancsnoksága alatt álló testőrcsapat sem állott már a téren, ennek a testőrcsapatnak kivonulásáról azonban a Duce nem is tudott, így természetesen az eltűnésük sem tűnt fel neki.

— A kocsimat! — kiáltotta a Duce az egyik ajtónállónak.

Ebben a pillanatban utolérte a Ducet a nyolc magasrangú katonatiszt, akik a király várószobájában szegődtek a nyomába és utánasiettek, a lépcsőn lefelé. Egy ezredes hozzálépett és így szólt:

— Excellenc (már nem Duce), azt a parancsot kaptam, hogy vegyem önt védelmembe. Kérem, kövessen.

Az ezredes egy betegszállító autóra mutatott, amely ebben a pillanatban érkezett meg a királyi palota kapuja elé és ott megállt.

Mussolini végignézett az ezredesen és éles hangon felelte:

— Semmi szükségem a védelmére. Álljon félre az utamból!

Az ezredes nyomatékosan kijelentette, hogy igen határozott parancsokat kapott és azokat teljesíteni fogja. Mussolini szótlanul, de a felháborodás és a harag lázában égő pillantással nézett rá, végül rekedten így szólt:

— Csak az erőszaknak engedek.

Az ezredes a Duce karjára tette a kezét, más főtisztek is közelebb léptek és jobbról-balról megragadták a Duce karját. Mussolini sápadtan dörmögte:

— Gyalázatos, hitvány árulás!

Ezekután a Ducet odavezették a betegszállító autóhoz, annak ajtaját kinyitották és Mussolinit beültették. A Duce a tisztek utasítására végigfeküdt a kocsiban elhelyezett hordágyon. Egy katonaorvos várta a kocsiban a Ducet, amint lefeküdt, injekcióstűt vett elő és Mussolini kabátujját felgyűrve, injekciót adott a karjába. A Duce ezután rövidesen elcsendesült. A törzstisztek közül négyen beültek a kocsiba a katonaorvos mellé, azután a betegszállító kocsi elindult a Villa Savoia kapuja elől.

Az államcsíny sikerült. A római rádió már aznap este közölhette a hírt az egész világgal, hogy Mussolini lemondott a miniszterelnökségről és Badoglio tábornagy elnöksége alatt új kormány alakult. A Badoglio-kormány kezében tartott minden katonai és közbiztonsági szempontból fontos pozíciót és kezében tartotta a Ducet, a fasizmus megteremtőjét és irányítóját…

(Betilva.com)