forrás: betiltva.com

A zsidóságot kritizálni nem szabad! Aki zsidót kritizál, vagy pláne bűneit feltárja, az: zsidó osztályt gyűlölő antiszemita, akit a Népszava, a Világ, a Pesti Napló, a Fidibusz, az Egyenlőség, s a többi különféle nevet viselő, néha nem zsidó köntösben tetszelgő zsidó lapokban a rágalmak hasábjain elégettek.A zsidók tudniillik az osztálygyűlölet ellenségei. Ezért szidták, csúfolták és gyűlölték nyíltan és bántatlanul a bolsevizmus letöréséig offenzív módon a „gójokat”. Jaj volt annak, aki a „gójok” védelmére kelt, azt Kun Béla, Pogány József, Szamuelly Tibor, Kunfi Zisgmond, Weltner Jakab és a többi világot megváltó zsidó szapora, de mindenkor hazafias és becsületes fajtája a nyilvánosság előtt agyonkövezte.

Azaz legyünk igazságosak! Voltak keresztényeink, akiket a zsidók szerettek és védelmükbe vettek. Ezek az úgynevezett „díszgójok”, kirakatkeresztények voltak, akik belsőleg azonban épp oly kevéssé filoszemiták, mint a többi gójok. A díszkeresztény pénzért, vagy egyéb előnyért a zsidó ügy kirakatában díszeleg, ahogy a Dob utcai frissen mázolt néger a vásáros bódé kikiáltója mellett.

A zsidóság a „díszgójokkal” úgy takaródzik, mint a struccvadász, aki a struccköntöst azért húzza magára, hogy az üldözött struccok benne a vadászt föl ne ismerjék. Tessék akármilyen zsidó politikai vagy társadalmi egyesülést megvizsgálni. Mindegyiknek van egy-két „díszgója”. Kapósak a gentry-származékok, a nem gentryk, ha nevükben egy-két ipszilon díszeleg. Néha még a „díszgój” is meg van hamisítva, mert a Kossuth-szakáll és az ipszilon viselője tősgyökeres zsidó.

A hamisítatlan „díszgójok” voltak azok a farkasok, akik báránybőrbe bujtatva a zsidóhad élén a hazafias és erkölcsös nemzeti várba törtek, hogy a progresszivitás zászlója alatt a történelmi Magyarországot szétrombolják, s romjain az egyedül üdvözítő rablógyilkos bolsevizmusnak trónt emeljenek.

A bolsevizmus letörésével a zsidóság és a nem-zsidók között az erőviszonyok megváltoztak. Hazánk népességének 4—4.5%-át tevő zsidóságnak hatalma, mely a Kárpátok övezte hazánkban térdig gázolt vérben s nyakig dőzsölt rablott javakban, megsemmisült; a 95.5% kereszténység, mint a földre sújtott Anteusz, talpra ugrott és zsarnokát földre teperte, hogy soha többet talpra ne állhasson. Ez a művelet, amelyet, a kereszténység végzett, zsidó zsargon szerint „fehér terror”, „sötét reakció”, mely miatt Oroszországot, Romániát, Törökországot, Lengyelországot tönkretett. Ausztriát és Csehországot kikezdett zsidóság bennünket „elítél”. A fölülkerekedett kereszténység visszanyert hatalmának konzerválása végett a zsidóosztály ellen kíméletlen osztályharcot folytat, hogy a közszellemből a zsidó erkölcsöt, a hazafiasságot és becsületet kigúnyoló zsidószellemet kiirtsa. Ez is, — mondja a hatalmáról levitézlett zsidóság — sötét reakció, mely ha állandósul, a mi Kánaáunk megszűnik gabonát, gyümölcsöt, állatokat, szenet, ásványokat teremni, a munkás megszűnik dolgozni, s itt mindenki munkakedvvesztetten éhen fog halni, mert ha az árdrágító, lánckereskedő, uzsorás, börzesvindler és egyéb közhivatalokban ülő zsidó hatalmáról letaszítva lapulni lesz kénytelen, a paraszt és munkás búskomorságban pusztul el, a Duna és mellékfolyói kiszáradnak, a nap pedig csak azokra az országokra fog sütni, melyekben a „nemzetfenntartó” zsidókat díszgyaloghintókon cipelgetik a „gójok”. Azt az osztályharcot, amelyet a bolsevizmus letörése folytán levitézlett zsidó osztály, mint ez idő szerint elnyomott, a 95.5% -os többségben lévő keresztény osztály ellen folytat, maga a telhetetlen, türelmetlen s erkölcs nélkül való zsidóság provokálta. Galádul visszaélt azokkal a jogokkal, melyeket a liberalizmus neki nyújtott. A magyar nép sohasem volt antiszemita. Antiszemitává a zsidóság tette, mert a magyarságot elsősorban vagyonilag tette tönkre, másodsorban, mikor a bolsevizmus cégére alatt az államhatalmai magához ragadta, golyóval és akasztófával rohanta meg hazánk népét, hogy uralmát örök időkre biztosítsa. A zsidóság, mely batyuval a hátán a Kárpátokon átsompolyogva, alázattal kezdte meg nálunk az uzsoraipart, egyszerre zsarnoki, nérói haddá vedlett, mihelyt kimutatta a foga fehérét. A kereszténység a hatalom összes eszközeit féltékenyen kénytelen öklében tartani, hogy mihelyt a zsidóság a nála megszokott korrupcióval, erőszakkal a hatalmat ismét magához akarná ragadni, a hatalom korbácsaival iziben végigvághasson rajta,

Minden országnak megvan az önrendelkezési joga. Meg van nekünk is. E hazában 95.5% keresztény él. Ez a túlnyomó többség érvényt fog szerezni akaratának, és szuverenitásánál fogva sorsát intézni, s nem fogja tűrni, hogy egy 4.5%-os zsidóság kapitalizmusa, hazafiatlan és erkölcs nélküli sajtója, a külföldi közvélemény meghamisítása, félrevezeteti utcai csőcselék útján a 95.5%-es többséget rabigába hajtsa.

A keresztény nemzeti többség a nemzeti önfenntartás ösztönétől űzötten a harcot a zsidóság ellen nyílt sisakkal kényszerült felvenni. Az 1867 óta lappangó, s azóta egyre erősbödő, de a zsidóság által elnyomott antiszemitizmusnak: a bolsevizmus letörésével elemi erővel kellett kitörnie. A zsidó bolsevizmus rémes borzalmai, vagyoni gaztettei az elkeseredett kereszténységet az antiszemitizmus táborába terelték, mely mindaddig nem fog leszerelni, ameddig a kereszténység anyagi és politikai hegemóniája örökre biztosítva nincs. A bolsevizmus Dózsa Györgynek akart szobrot emelni, a keresztény reakció dr. Istóczy Győzőnek fog örök emléket alkotni, akit a bolsevizmus által elpusztított Hungária romjai fájdalmasan igazolnak.

 

II.

 

Hogy lesz a rongybatyuból zsidó mamutvagyon — produktív munka nélkül?

E művecskében párthíveinket részletesen fel fogjuk világosítani, hogy miért kell a zsidóság ellen könyörtelen osztályharcot folytatnunk?

1867-ben kevés zsidó lakott hazánkban. A bolsevizmus kitörésekor már 4.5% zsidónk volt. 1919-ben a közhatalom már egészen zsidókézben volt, mert a tőke, az egész kereskedelem, a hitelélet, a sajtó, a földbirtok nagy része, a törvényhatóságokban s a parlamentben a politikai hatalom nagyobbik fele zsidó volt. Az utóbbi időben már zsidó miniszterünk is volt, kit néhány kikeresztelkedett zsidó előzött meg. Vázsonyi, Teleszky, Szterényi, Harkányi, Hazai neveire még emlékszünk. A közhatalom többi birtokosa csak amolyan „díszgój” volt, akinek zsidófüttyre kellett táncolni. Az előfütyülők a háború alatt Lánczy és Ullmann zsidó bankárok voltak. A bolsevizmus megszüntette a díszgój intézményt. Csak Garbainak kegyelmezett meg. A hatalom többi birtokosai mind zsidók voltak. Ki beszél abban az időben Garbai-kormányról? Mi csak Kun-kormányról hallottunk, Garbai a Kun-kormánynak „sabeszgója” volt.

Hogyan történhetett, hogy egy hatvan év előtt letelepedni kezdő csekély népfaj egy 20 milliós államban politikai és gazdasági fölényre tudott jutni, mikor közismert tudott igazság, hogy a zsidó a gyéren jövedelmező produktív ipari és mezőgazdasági munkától irtózik? Erről fog regélni Önöknek egy ébredő magyar. Meg fognak győződni, hogy a zsidó erkölcs, ha ugyan erkölcsnek lehet gúny nélkül nevezni, hazánk mélységes bukásának oka, hogy a zsidóság a hazánkban élő keresztény népfajok veszedelme, s hogy a zsidó parazitizmus a mi népünk boldogulásának, s nemzetünk haladásának legnagyobb kerékkötője.

A zsidó fütyülővel a szájában, rongybatyuval a hátán kezdi meg a honfoglalást. Kezdetben a falu gúnyja. Majd pálinkás zsidóvá lép elő. Boldogítja a hetivásárt. Később fűszeres-zsidó lesz belőle. Panamázik a helyi hatósággal, a fináncokkal. Megkapja az ítalmérési, meg a trafik jogot. A falusi zsidó boltja lesz a közigazgatás által elhagyott paraszt bankja. A paraszt nála rúg be. Berúgott állapotban nála kótyavetyéli el a holmiját és áruját, amelyen a zsidó busás nyerséggel túlad. A paraszt a falusi zsidónál vesz fel drága kölcsönt, melyet visszafizetni nem tud. Az árverésen a paraszt egészen a zsidó kezébe kerül. A zsidó tovább tollasodik. Szállodát nyit. Vendéglőjét nagyobbítja, kávéházzal kiegészíti. Most már a helyi hatalmasságok is felkeresik. A kis és középbirtokosok nála lumpolnak, olcsón számit, még kölcsönt is ad. A közép és kis-birtokos már a szállodás zsidótól kapja a kölcsönt, ő is épp úgy a zsidó kezébe kerül, mint a paraszt.

Mialatt a fütyülős zsidóból szállodás zsidó lesz, több honfitársa telepszik meg mellette a faluban, ő az idegenvezető, a jövevények szálláscsinálója. Egy-kettőre együtt van a hitközség. Szántani, vetni, egyéb testi munkát végezni egyik sem megy. Az nekik nem gseft. A zsidó kereskedőnek nevelődött. Pipával a szájában, üzlete ajtajának féltájára támaszkova lesi áldozatait. Olyan, mint a pók, mely hálója szögletébe bújva lesi, mikor esik bele egy „legyecske?” Ezzel a „produktív” munkával keresi vagyonát. A paraszt pedig egyre szegényedik, amíg csak ki nem vándorol Amerikába.

A szállodás zsidó már politikai tényező. Hatósági emberek, s váltó adósai a lekötelezettjei. A képviselőválasztáson sok alkotmányos költséget keres. Szállítja a részeg voksokat. A szállodás zsidóból bankár, s egyéb üzletes lesz. Tőzsdén is játszik. Mindennel spekulál. Mindent vesz, mert minálunk az elhagyott népnél, a gseftelés jobban gyümölcsözik, mint a produktív munka. Pénze útján belekerül a törvényhatósági bizottságba is. Több, vele tartó hitsorsosával részt vesz a törvényhatósági tisztújításokban. Pénzével irányító szerepe van. Megmozdítja még az országos sajtót is. Belekerül valamelyik szabadkőmíves páholyba. Ha a törvényhatóságnál érvényesülése nem sikerül, szidja a gentryt és a reakciót. Ha a parasztnyúzásban megakadályozzák, az agráriusokat szidja. Panaszra megy a miniszterhez s egyéb politikai „balhékat” rendez.

A vidéki zsidó, produktív munka nélkül csakhamar a környék nagybirtokosává hízik. Így lesz nagyjában, legalább szokvány szerint, a galíciai zsidóból új magyar földesúr. Áll ez megfelelő módosítással a fővárosi zsidóságra is, melynek hatalmi túltengése Budapesten a históriában példátlan.

 

III.

 

A közélet zsidó uzsorásai.

Budapest törvényhatósági bizottsága csekély töredéktől eltekintve zsidó, ámbár a lakosság összlétszámának fele sem az. A virilis tagok zsidók, mert Budapest a zsidó uzsora központja. Itt laknak az uzsorakirályok, kik lakbéruzsorán, tőzsdespekuláción, kincstárcsaláson, közszállításokon, panamákon, árdrágításon, lánckereskedelmen és egyéb nem produktív életpályákon szerezték nagy vagyonukat. A nem virilis bizottsági tagokat a klikkek választják. A klikkfőnökök túlnyomó része zsidó. Ezek szállítják a zsidó törvényhatósági bizottsági tagságokat, melyekért jelentékeny vételárat kell a választási pinkába fizetni. A bizottsági tagsági mandátum panamaiparra jogosító tagsági igazolvány.

A törvényhatósági bizottság Budapesten annyira zsidó, hogy az évzáró közgyűlések után bátran mehetne a Dohány-utcai zsinagógába Te Deumra. Ehrlich G. Gusztáv, Vázsonyi, dr. Glücksthal, dr, Stern neve arany héber betűkkel van a főváros történelmében megörökítve. A fővárosi zsidó törvényhatóság bizottság töltvén be választások útján a magisztraturát, „goj” legyen a talpán, aki be tud valamilyen hivatalba jutni. Telerakják a hivatalokat kortes erkölcsök és kortes érdemek szerint zsidókkal, zsidók által fémjelzett díszgójokkal. Különösen szeretik a kiugrott katolikus papokat. Ezeknek tanácsnoki állásra elsőbbségük van. A polgármesteri állásra csak duplán fémjelzett, s a törzsfőnököknek absolute engedelmes filoszemita „gójnak” lehet igénye. Horribile dictu! A zsidó törvényhatósági bizottság választja meg még a katholikus egyház plébánosait is. A katholikus plébános jelöltnek az összes zsidók kezét végig kell csókolni, hogy plébániát kaphasson. Ugyebár, mily szép a magyar liberalizmus? Hogy óbégatnának a zsidók, ha a „gójok” a rabbiválasztásba beleavatkoznának. Directe Wilsonhoz mennének panaszra. Ilyen közéleti állapotok mellett a zsidóság még csodálkozik, hogy lehet egy „gój” antiszemita!

Azoktól a panamáktól, melyek a fővárosi közmunkák és közszállítások körül lefolynak, még Honolulu is hangos. Ebben a közéleti mocsárban csupa zsidó fetreng, melyben kövérre hízik. Ha ezt a zsidóság szemére vetik, azzal replikázik, hogy ha nem a zsidók panamáznának, a keresztények tennék. A pesti zsidóság e cinikus felfogása klasszikusan jellemzi a zsidó szellemet. Annak láttára persze, hogy a kereszténység a panamafertőből a zsidóságot ki akarja kergetni, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az ententehoz fordul oltalomért, hogy az „antiszemitizmus”, a „fehér terror” és a „reakció” ellen lépjen fel. Ez a zsidó taktika a legvéresebb antiszemita vezércikknél jobban lázit a zsidó osztály ellen.

A bevándorolt zsidó elem fővárosi garázdálkodása teszi érthetővé, hogy a zsidóbolsevizmus csak Budapesten talált talajra, mellyel szemben a hazafias és tiszta erkölcsű vidék annak dacára hadiállapotba helyezkedett, hogy a zsidó politikusok és zsidó generálisok golyóval és akasztófával tizedelték a falu népét. A vidék nem vette be a pesti zsidók zsarnokságát, melyet a mai zsidó sajtó azon a címen sír vissza, hogy a vezetésnek a főváros kezén kell maradni, mert itt jelenik meg a Világ, a Lloyd, a Népszava, az Egyenlőség, a Fidibusz, a Pesti Futár, a Vágóhíd és egyéb zsidó irodalmi termék, melyek a fővárosi szellemi fölénynek kultúrbizonyítékai, mert Budapesten fél millió zsidó él, kiknek fele még galíciai honos, s mert Budapesten akkora a Chevra Kadisa, milyet Jeruzsálem szent falai sem láttak. Ilyen talmi logikával óhajtanak a pesti zsidók nem ugyan Budapest, de saját hegemóniájukat biztosítani.

A falusi zsidóknak a fővárosba törtetése, a fővárosban való elterpeszkedése, s törvényhatósági bizottságokba való tömeges betolakodása magyarázza Budapest botrányos erkölcsi bukását, s ezzel együtt a felviharzó mérhetetlen antiszemitizmust, mely a zsidó erkölcs pusztításainak ha kell, hatalmi szóval is, gátat fog vetni.

 

IV.

 

A zsidó erkölcstan.

A zsidó erkölcs alapszabálya: „cél szentesíti az eszközt”. Vagyont szerezni minden áron. A zsidónak teljesen „wurst”, hogy mivel keresi vagyonát. Ma katholikus egyházi író, holnap bolsevista népbiztos. Ma pöffeszkedő kapitalista, holnap szocialista néptribun. Ma inkarnatus szocialista, holnap Kun Bélával és társaival a gyűjtőfogházban csókolódzik. Ma Vázsonyi leghűbb demokratája, Vázsonyi szökése után Károlyi Mihály vezérembere, 1919 március 22-én Kun Béla zsidó fejedelem kóser udvarában lebzsel. Ez a zsidókapacitás ma dühös királypárti. Az egyik zsidó munkapárti képviselő, a másik vérbeli 48-as párti Kossuth-szakállal. Van még Apponyi-párti zsidó képviselő is klerikális mázzal. A zsidó lelkes vörös terrorista, de ha muszáj, szívesen ül pár évi fegyházat zsebtolvajlásokért. Az orgazdaságból élő tengernyi zsibárus karakter dolgában a hitelszövetkezeti és bankdirektorral egy nívón boldogítja a bolsevizmus legvégső határáig Magyarországot. Olyan rablók, milyeneket a magyar zsidó bolsevizmus kitermelt, méreteikben az angol bűnügyi regényírók fantáziáját messze túlszárnyalják. A zsidó erkölcstelen kapzsisággal, karaktertelenséggel, gonoszsággal bélelt kaftán. E megállapításon a csekélyszámú tisztességes zsidó kedvéért közérdekből nem lehet a kivétel rését megnyitni. A zsidó erkölcsöt különben e művecske következő részében igen plasztikusan lehet rekonstruálni.

A bűn és tisztesség között széles mesgye van, melyen csak a szubjektív becsületérzés a rendőr. Akiben becsületérzés nincs, bátran kalandozhat e mesgyén; az ügyész, rendőr hozzá nem férhet; a becsületes ember meg az ilyen kalandorral mást nem tehet, mint utálja és bojkottálja. Az ilyen kalandort a zsidó erkölcs élelmesnek nevezi és előtte kalapot emel A zsidó azonban az élelmesnél is ügyesebb. Bekalandozza a bűn területét is, lehetőleg úgy, hogy rábizonyítható ne légyen. A büntető hatóság ritkán éri utol az ilyen kalandorokat, és mégis, az elitélt vagyoni bűntettesek 90% -a zsidó, amiből elképzelhető, hogy mekkora a zsidók által elkövetett bűncselekmények száma. Kedvenc bűncselekményeik a hamis eskü, uzsora, csalás (annak minden fajtája) okirathamisítás, lopás, orgazdaság, sikkasztás, vétkes és csalárd bukás, hűtlen kezelés, árdrágítás, lánckereskedés, szállítási csalások, vesztegetés. A zsidó egyéb bűncselekmények mezejére nem igen kalandozik, mert a „rebachot” kicsinyli.

 

V.

 

„Gój” vet, zsidó arat.

Idősebb polgártársak még élénken emlékeznek a délvidéki gabonauzsorára. Ez az uzsorának megengedett módja, mert ezzel sokkal hamarabb lehet valakit tönkre tenni, mint a hiteluzsorával. A pesti zsidó gabonabevásárló cégek hazánk Kánaánját, a Bácskát és Bánátot a gabonauzsorával kegyetlenül letarolták, a föld népét pedig földönfutóvá tették. Mit csinált a pusztulás láttára a végrehajtó hatalom? Bűnpereket zúdított a zsidók nyakába. Erre nyomban megindult a mentőakció. A jogi és gazdasági (persze zsidó) szakirodalom tudományos alapon álló zsidó bevásárlók védelmére kelt. A felsőbb bíróságok a vádlottakat paragrafusok hiányában felmentették. A tőzsde Sobri Jóskáit szabadlábra helyezték. De azért a Schlesinger és Pollakovích cég és érdektársai büszkén mutatnak a tőzsdepalotának csúfolt kőhalmazra, a zsidó uzsorakapitalizmus budapesti kolosszusára, melynek minden egyes köve sok-sok, már kivándorolt magyar, német és szerb paraszt véres verejtékébe került. És a csahos gabonauzsorások mégis egyre a produktív agráriusok ellen uszítanak, hogy a nemzetpusztító zsidó merkantilizmust, a munkanélküli jövedelmet, a zsidó parazitizmust még erősebbé tegyék. Ebből mindenki megértheti, miért gyűlöli a zsidó a „hecckáplánt”, aki falusi híveit szövetkezetbe tömöríti, hogy a zsidó uzsora ellen megvédje.

 

VI.

 

Hogyan lehet tőke nélkül üzletet alapítani?

A háború előtti évtizedekben a túltermelésben szenvedő Németország és Ausztria hazánkat iparcikkeivel elárasztotta. Magától értetődik, hogy az importáló cégek belföldi képviselői zsidók voltak, még pedig túlnyomólag vagyonilag lezüllött zsidók, akik csak azért, hogy jutalékkeresményüket fokozzák, a kereskedői etika félretételével, reális alap nélkül fűnek-fának hiteleztek. Ez az állapot kapóra jött a vagyontalan zsidóknak, akik tőke és szaktudás nélkül vágtak neki az „üzletgründolásnak”. A jóhiszemű hitelező a belföldi képviselő ajánlatára formálisan kistafírozta az új boltost. A verseny nehéz volt, az üzlet nem ment. Lejárófélben volt üzleti tartozása is. A megszorult új boltos becsukta boltját. Megmaradt holmiját a következő perlés elől sürgősen elkótyavetyélte. A hitelező bottal üthette adósának nyomát. Ha perelt, ráfizette még a perköltséget is, mert az adóson semmit sem lehetett bevasalni. Ha a hitelező csődöt kért, kérelmével el kellett utasítani, mert nem tudta kimutatni, hogy adósának akkora cselekvő vagyona van, melyből a csődeljárás költségei kitelnek. Miután csődnyitás elérhető nem volt, vétkes és csalárd bukásáért nem lehetett a bűnvádi eljárást az adós ellen megindítani. Hitelezési csalásért meg azért nem lehetett üldözni, mert ez a legritkábban volt megállapítható. Végrehajtási csalásért meg nem lehetett bántani, mert az árukat még pereltetése előtt adta el. A csődcsalás a legritkább esetben volt rásüthető, mert a nyomozás megindításához és irányításához szükséges terhelő adatokat a távollevő és itt megbízhatatlan ügynök által képviselt hitelezőnek felderítenie nem sikerült.

Hiteltörvényeink hézagait, amint a gyakorlati élet tömegesen bizonyította, a tőke nélküli zsidó boltosok alaposan kihasználták. A magyar piacra utalt külföldi importőrök e vircsafton megbotránkoztak, de azért kénytelenségből hazánkba tovább hiteleztek, persze mindig drágábban, mert a korábbi üzleti veszteségeket új áraikba bele kellett kalkulálniuk.

A mi zsidónk első bukásával, melybe egy haja szála sem görbült bele, egy kis kezdő tőkére tett szert. Feleségének neve alatt új üzletet nyit, melybe kezdő tőkéjét beleöli. A felesége már nagyobb hitelt kap. A feleség szakasztott úgy bukik, mint a férj, azzal a különbséggel azonban, hogy ő már több pénzzel vonul vissza. Amit a feleségével csinált, folytatja többi rokonaival, míg végre akkora tőkét gyűjt magának, hitelezői vagyonából, amekkorából valamelyik rokonának a neve alatt már versenyképes üzletet tud nyitni magának.

Ebben a bukási példában eklatánsán nyilvánult meg az úgynevezett zsidó üzleti élelmesség, melynek becsületes neve — gazság. Ennek pedig az egész háború előtti kereskedelem korrumpálása volt az eredménye,

A háború előtt úton-útfélen, kirakatokban és lapokban olvastunk hirdetéseket: „Csődtömeg eladás, csődtömegben vett áruk kiárusítása.” Rengeteg ily áru került forgalomba vesztegető áron, hisz a kótyavetye áruért szédelgő zsidók úgyszólván semmit sem fizettek hitelezőiknek. A közönség megrohanta a bevásárlási forrásokat, melyek az árakat a tisztességes kereskedelem rovására lenyomták. A. „gójok” egymásnak megelégedetten sugdosták: „Hiába! Mégis csak zsidó boltosnál lehet olcsón vásárolni!”

A megtévesztett „gój” arra nem gondolt, hogy azt a kárt, amit a zsidókereskedelem milliónyi csalással a külföldi hitelezőknek okoz, nem az egyre vagyonosodó zsidó kereskedő, hanem a rohamosan szegényedő vásárló közönség fizeti meg. Nem gondolt arra, hogy a zsidó svindli a valóságban az élet megdrágulására, a pénz értékcsökkenésére, hazánk eladósodására, a vörös szocializmus terjedésére vezet, mely utóbbi a többi tényezővel kapcsolatban a világot megváltó zsidó bolsevizmusnak volt előfutárja. Az előre nem néző, előre nem látó keresztény osztálynak határozottan imponáltak a zsidó vesztegető árak. Olcsón vásárolt bűnös holmit, s ezzel eladta elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. A bolsevizmus alatt bőven meglakolt a zsidó korrupcióért, mert a törvényhozás útjain nem irtotta ki már korábban a zsidó svindli kótyavetyét, sőt vásárlásával egyenesen előmozdította.

 

VII.

 

A bírósági végrehajtók eldorádója.

A háború előtti 25 évre esik a végrehajtói intézmény fénykora Budapesten. Európa első zsidó metropolisában a bírósági végrehajtó volt a legnagyobb úr. Fiakkeron reggeltől estig látogatta áldozatait (?), a bukott zsidókat, akik vendégszeretettel fogadták régi ismerősüket, a keresztényeknél nem szívesen látott bírósági kiküldöttet. A végrehajtók rengeteg pénzt kerestek. Némelyik zsidó ellen 150—200 végrehajtást foganatosítottak. A végrehajtott hitsorsos nem csinált kázust a végrehajtásokból. Lefoglalt holmiját valamelyik megbízható rokonával vagy ismerősével kiigényeltette. Tanúja mindig volt. Ha az igényperelést megunta, idegen név alatt lakott, vagy pedig járványcédulát ragasztott ki lakása ajtajára, hogy a végrehajló lábát hozzá be ne tehesse. A végrehajtások nem zavarták abban, hogy 4—5 szobás elegánsan és kényelmesen berendezett lakásában nagy jövedelmei eláruló s fényűző zsúrokkal spékelt életmódot ne folytasson. Hadd pukkadjon a hitelező — gondolta magában. Körülbelül 20 bíróból álló járásbíróság harminc éven keresztül nagyiparszerűen tisztán igénypereket tárgyalt. Igénypert nem lehetett elveszteni. A tanuk, az árverési hiénák, mindig kéznél voltak. Sok ezer zsidó rengeteg hitelezési csalásának sok aktája beszédes bizonyítéka a régi V. ker. járásbíróság végrehajtási és igényperi irattára, melyben az árverési hiénák milliónyi hamis esküje van megörökítve. A zsidóság erre most vázolt taktikázásra, mellyel hitelezőit falhoz állította, rém büszke volt. Hiába, mondták a zsidónak van esze. A „gójt”, akibe polgári és egyházi oktatója morált, etikát, talmudmentes tisztességet préselt, lehülyézte, mert a zsidómorál magaslatára nem tudott helyezkedni.

 

VIII.

 

A szövetkezeti eszme hiénái.

A szövetkezeti eszme a kisember erőssége, mely neki a nagytőke előnyeit biztosítja. Így volt ez mindenhol, hazánkat kivéve. Azokat a szövetkezeteket, melyeknek a kereszténység hasznát vehette volna, a zsidóság a merkantilizmus zászlajának lobogtatásával, sajtójával, s kormányhatalmával leheletlenné tette. A hitelszövetkezeti eszmét azonban melegen felkarolta, mert felfedezte, hogy a mi törvényeink mellett a hitelszövetkezeti intézmény a hitel, uzsora védőbástyája. Mit csinált a tőkés zsidó? Keresett magának egy vőt, zsidó fiskálist. Hozományul 20.000 koronát adott neki, s meghagyta neki, hogy csináljon hitelszövetkezetet koronás alapon. A szövetkezetbe persze csak a hitelre szoruló, de hitelképtelen középosztály lépett be, hogy néhány száz korona ínségkölcsönt kapjon. A szövetkezet tehát hitelképtelen adósok társasága volt. A gründoló após volt a vezérigazgató, rokonai a többi igazgatók, a vőfiskális volt a jogtanácsos és ügyész. Az após szerzett visszleszámolási hitelt. A szövetkezti tagok derűre-borúra vettek föl váltókölcsönöket. A koronás befizetéseket nem eszközölték. Ennek aztán az volt a következménye, hogy a váltókölcsönnel adós tag a leszámítoláskor néha négyszer-ötször akkora ősszeggel tartozott, mint amekkorát felvett, dacára annak, hogy sokat törlesztett, mert a törlesztéseket a tag üzletrésztartozásának, s ennek függelékét képező rengeteg késedelmi bírságnak részlettörlesztésére fordították és pedig alapszabályszerűen. A szövetkezeti tag tehát csakhamar elmerült az adósságokban. Most megkezdte működését a szövetkezeti ügyész. Megperelte a váltóadós tagot kezeseivel együtt, akik más váltókon persze az egyenes adósok voltak, hiszen a megszorult szövetkezeti tagok egymásnak kezeskedtek. Az ügyész minden adós és kezes ellen külön kért biztosítási és kielégítési végrehajtást. Szaporította a költségeket, melyek a tőkét rendszerint fölülmúlták. Némelyik szövetkezeti ügyész a béke éveiben, akkori időkben horribilis évi 50.000 koronát megkeresett ily perlésekkel. Szépen keresett mellette apósa is, a vezérigazgató, mert ő szedte be a váltókölcsönök jutalékát. Szóval ő előre keresett.

Az 1900-as években rengeteg ily szövetkezet boldogította Budapestet, melynek szegény középosztálya, különösen a tisztviselők, 100,000 számra keresztül kasul voltak perelve. A gründolók tudták és látták, hogy a hitelszövetkezeti gazdálkodás csak rövid életű lehet. Ezzel azonban nem törődtek. Úgy spekuláltak ugyanis, hogy ha pár évig tudják a szövetkezetben a lelket tartani, a vezérigazgató jutalékokból többszörösen megkeresi azt, amit az üzletbe ruházott, t. i, azt a bizonyos 20.000 korona hozományt, melyet fiskális vejének adott. Fiskális veje pedig az üzleten megkeresett 100-—120 ezer korona perköltséget. Ha a szövetkezet bukik, ez a tagok baja, mert a passzívákért ők felelősek.

1907-ben azonban beütött a pénzkrach. A hitelszövetkezetektől megvonták a visszleszámítolási hitelt. A szövetkezetek megbuktak. Sok após és vő számítása füstbe ment. A szövetkezeti tagok pedig benn maradtak a csávában.

Aztán mondja valaki, hogy a zsidó nem szolgálta becsületesen a szövetkezeti eszmét!

 

IX.

 

A szolid zsidó tőke.

Szakasztott ilyen üzleti erkölcsök melleit dolgoztak zsidó bankárjaink. Produktív kölcsönt az arra szorulók a legritkább esetben tudtak kieszközölni. Ily kölcsönök előnyösöknek csak abban az esetben bizonyultak, ha a kölcsönvevők az uzsorakamatokat saját vállalataik komitenseire áthárítani tudták. A kölcsönvevő elképedt, mire a kölcsönösszeget neki folyósították. A jutalék, a magas kamatláb, mindenféle egyéb levonások a kért összeget alaposan megdézsmálták; ráadásul a pénzintézetet vezető igazgatót a kölcsön folyósításáért külön kellett honorálni. Keresni akart az ügynök is, aki a kölcsönvevő és bankigazgató között az összeköttetést létesítette. A közvetítő keresett is tekintélyes összegű províziót. A zsidó tőke tehát így táplálta a hazai vállalkozásokat és a magyar ipart. Isten csudája, hogy gazdasági életünk a háború kitörése előtti hitelélet mellett teljesen össze nem omlott. Nem omlott össze azért, mert a nagybankok, mint a cápák, uzsorakölcsöneikkel az ipari és egyéb vállalatokat felhabzsolták, úgy, hogy a háború alatt az áruuzsorán még kövérebbre hízott bankok földbirtokokat és egyéb bérgazdaságokat voltak kénytelenek tőkéjük gyümölcsöztetése végett megvásárolni. Ezen üzleti ág teljes kiépítésében csak a közbejött politikai események akadályozták meg.

Az üzérkedés e nemével szemben a törvényhozás és végrehajtó hatalom tehetetlenül állt. Ullman és Lánczy voltak Magyarország teljhatalmú diktátorai. Övék volt a pénzügyi hatalom, mely a politikai hatalmat zsebében tartotta.

A bankok nemcsak a most vázolt keretek között garázdálkodtak, hanem ezeken kívül is, Ha a bankigazgatók valamelyik tervbe vett üzletről megállapították, hogy nagy nyereséggel kecsegtet, szindikátust csináltak. Ez a szindikátus vette fel és bonyolította le az üzletet. A szindikusok bankjuk pénzét mobilizálták, s a szindikátus üzletét ezzel finanszírozták. A nyereséget a szindikusok maguk között felosztották, egy részét azonban, jutalmul azért, hogy a tőkét rendelkezésére bocsátotta, bankjukba fizették. Ezek az urak tehát idegen tőkével saját zsebükre dolgoztak. A közönség persze csodálkozott, hogy miért sokkal drágább minden Magyarországon, mint a művelt nyugaton és Németországban? A magyarázat egyszerű: a sok erkölcstelen és tiltott profit drágította meg nálunk az életet, és mégis a zsidók lármáztak a legjobban, hogyha olcsón vásárolni és élni akarnak, kénytelenek külföldre menni s külföldön nyaralni. Ez a zsidó cinizmus non plus ultrája.

Amit a háború alatt az árdrágítók és lánckereskedők műveltek, a háború előtt a kartelek csinálták. Aki a nagybankok üzleti életét ismeri, ismeri egyúttal a kartelek erkölcseit, melyek mindig gazdasági közérdekre hivatkoztak, midőn a kartelt alakítva a fogyasztó közönséget kirabolták. Háború előtti törvényhozásunknak nem volt ereje a nagy bankok és kartelek hatalmát megtörni, ami nem csoda, hisz törvényhozásunk a háború előtt lényegében a zsidó kapitalizmus képviselete volt. A parlament minden pártjában egy csomó zsidó képviselő ült, a többi tőle függő nemzsidó liberális köntösben imádkozott vele. Az eladósodott gentryk és földesurak, a zsidó tőkésekkel paktáló főpapok a zsidó kapitalizmus szekértolói voltak. Egyszóval Magyarország zsidó tőkései ellenállhatatlan erővel koldussá szipolyozták hazánk népét.

Amit a zsidó kapitalizmus a világháború kitörésekor abbahagyott, a változott körülmények között, a háborús gazdasági életnek megfelelően sokkal nagyobb erkölcstelenséggel és könyörtelenséggel folytatta.

A zsidó tőke egész erejével a hadiszállításokra vetette magát. Ezekbe az ügyletekbe belevitte a bankerkölcsöket is. Árdrágítani és csalni! — ez volt a jelszó. Oly rémületes mértékben gyakorolták üzleti politikájukat, hogy a végrehajtó hatalom a háború kedvezőtlen esélyeitől megborzadva kénytelen volt drákói szigorúságú büntető törvényeket és gyorsított eljárásokat létesíteni. A zsidó tőke vesztegetése oly veszedelmes mérveket öltött, hogy még egy vezérhadbizost is megvesztegettek. A kormány ennek láttára a szállítási és ezzel kapcsolatos egyéb bűncselekményeknél a nyomozási hatalmat az ügyészség kezébe tette le. Az ügyészségen kívül csak a bíróságokban bízott meg, melyek, különösen a kúria, kérlelhetetlen szigorral üldözték hadseregünk csalóit, akik hazánk sírásóínak bizonyultak. Bezzeg volt jajveszékelés a zsidó kapitalizmus körében. A kúriának gyorsított ügyekben dolgozó tanácsait, Tisza Istvánnal együtt majd, hogy máglyára nem állították. Bíróságainkat azért, mert a zsidó tőke visszaélésének üldözése körül kellő szigorral jártak el, antiszemitáknak bélyegezték, ellenük valóságos társadalmi aknamunkát kezdtek és folytattak. Ennél az aknamunkánál is az ismert zsidó eszközökkel dolgoztak. Meg is volt a gyümölcse. Mikor a háború vége felé a kormány hatalma meggyöngült s a kormányzat vezetése gyenge kezekbe került, az antiszemitáknak, reakciósoknak csúfolt bíróságok működésének ellensúlyozása végett zsidó igazságügy-minisztert neveztek ki mire a különféle börtönökben és fegyházakban ülő és sok évre elitélt hadseregcsalók fellélegzettek és sokan közöttük, ha átmenetileg is, friss levegőre kerültek. Erre a zsidó tőke megnyugodott.

A háború alatt a nagy és kis bankok, melyek kivétel nélkül zsidók, s a kereskedő zsidóság mohón űzte a lánckereskedés virágzó iparát. Olyan üzlet ez, melyhez sem áru, sem pénz nem kell, még üzleti telep sem. A kötlevél, mely mögött legtöbbször áru sem volt, az árdrágító kávéházban egy délután kézről-kézre körsétát végzett. Mindegyik kézben maradt néhány % jutalék. Akárhányszor egy árukülönítmény egy délután 100 percentes árdrágításon esett át. 1914 őszén Galíciából kiűzött lengyel zsidók rajokban lepték el fővárosunk zsidó utcáit és kávéházait, ahol óriási mértékben űzték az árdrágító lánckereskedelmet. Vagyonilag lezüllött egzisztenciák egyik napról a másikra lettek milliomosokká — produktív munka nélkül. És mit csinált a végrehajtó hatalom? Drákói szigorúságú rendeleteket bocsátott ki az árdrágító kereskedelem leküzdésére. Ha egyik-másik árdrágítót lefülelték, megindult a mentési akció, különösen akkor, ha az áldozat zsidó előkelőség vagy bank volt, minek következtében az ügy elposványosodott, a bűnös pedig menekült. A fogyasztó közönség pedig fogait csikorgatva kénytelen volt a rettenetes drágaságot tűrni, míg körülötte az ő nyomorúságán és nélkülözésén aranypiramisok épültek. A zsidóság pedig büszkén mutatott fajának kiváló élelmességére: „Hiába, a zsidónak van esze!” — és a máról holnapra produktív munka nélkül megmilliomosodott szélhámos árdrágító előtt az elismerés pálmáját lengette.

A nemzsidóknak ezzel szemben csekély az a vigasztalás, hogy börtöneik zsidókkal vannak megtömve, kiket vagyoni bűncselekmények miatt ítéltek el. A baj az, hogy a bűnös zsidóság legnagyobb része vagyonának piramisain pöffeszkedik, holott a börtönök mélyén volna helye. Magyarország keresztény népeinek a zsidó üzleti erkölcsök, vagyis a kereskedelmi erkölcstelenséget intézményesen ki kell irtani, ami sikerülni csak akkor fog, ha a zsidóságot egészségtelenül túltengő hatalmáról leszorítjuk és zsidómentés közigazgatást állítunk fel.

 

X.

 

A magyar hazát „szerető” zsidóság.

1919 augusztus havában Magyarország népe, melyet a bolsevista zsidók golyóval és akasztófával irtottak, elemi erővel fordult a zsidóság ellen, hogy azt az angolok által felszabadított Palesztinába tessékelje. A zsidóság azonban altruista érvekkel okolta meg ittmaradását. Érvelése szerint Magyarország kereskedelme tönkremegy, ha a zsidók vagyonostul elhagyják. Ez a pökhendi népfaj, ez a kitessékelt vendég, elbizakodottságában azzal tetszelgett magának, hogy az őstermelő és gyáros az áruk kicserélése végett nem fog találkozhatni hazánk fogyasztóival, ha zsidó nem fogja őket felfedezni és előkeríteni. A nép azonban tovább tessékelte a zsidóságot, mert ez, amit a zsidóság minálunk kereskedelemnek nevez, fentebbi leírásunk szerint közönséges csalás és rablás s mi csak humanitásból tessékeljük a zsidóságot Palesztinába, mert igazság szerint börtönbe és fegyházakba kellene internálni. Ha a zsidóság komolyan hinné, hogy a kereszténység az árucserét nem tudja lebonyolítani, hazánkon „üldöztetéséért” azzal állna bosszút, hogy 24 óra alatt kivándorolna. A zsidóság azonban ezt nem teszi. Magyarországot, ezt a fejős tehenét esze ágában sincs itthagyni. A liberalizmus, a demokrácia, az egyenlőség szent eszméihez, az entente-missziókhoz, a világ összes zsidaihoz rimánkodik segítségért, hogy a „gójok” kiszorításával tovább itt maradhasson kereskedőnek, hogy további hatalmát visszanyerve, a „gójokat” úgy kezelhesse, mint a régi hellének a helótákat. A zsidóság csak azért ragaszkodik ittmaradásához, hogy a zsidó kapitalizmust függelékével, zsidó, sajtójával markában tarthassa, a nemzetrontó merkantilizmust az ő faji sajátosságainak .megfelelően erősíthesse, a zsidó kapitalizmus ellen szervezkedő szövetkezeti eszméket elnyomhassa. Ha már tűrni tartozunk a zsidók itt maradását, semmi körülmények között sem fogjuk megtűrni, hogy hatalmon maradjanak, mert a zsidóuralom az utolsó hatvan év történetének tanulságai szerint a magyar nemzet tüdővésze, mely ellen csak Amerikába való vándorlással lehet védekezni.

 

XI.

 

A zsidó sajtó.

Aki az 1900-1920. megjelent sajtótermékeinket elolvassa, elképedéssel kénytelen megállapítani, hogy a XX. század magyar sajtója a förtelem undorító mélyébe süllyedt. Miért? Mert az ideál és erkölcs nélkül való zsidóság kisajátította magának. A serdületlen gyermekeket rontó Fidibusz, a hálószobák titkaiba turkáló Pesti Futár, a Vágóhíd, a zsidókat egekig magasztaló Egyenlőség, a vagyonosok zsebeire vadászó Korbács, a botrányokra vadászó A Nap, a kerge lateinerek lapja, a Szende-Jászi féle szabadkőműves Világ, a légyottokat közvetítő s Porzsolt hipokrita förmedvényeitől unalmas Pesti Hírlap, a a Rombach-utcában közkedvelt Neues Pester Journal, a börzezsidók Pester Lloydja, a szerkesztő szekerét toló zsidómágnás Pesti Napló, a Kossuth-szakállas, Sümegi Vilmos-féle, Károlyi Mihály váltókon hizlalt Magyarország, a konjunktúra politikát anyagi haszonból űző Az Est, s a többi, zsidó sajtótermék förtelmes tartalmú zsidó zsargonú nemzetietlen, ízléstelen métely, mely a jó ízlésű, ideális lelkű közönségben mindig undort keltett. A magyarság rá volt e szennysajtóra utalva, mert a nemzeti ízléses sajtót az elhatalmasodott zsidóság a sajtószabadság szent nevében megfojtotta. A zsidó sajtó közutáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mihelyest a bolsevizmus letörésével a zsidóság hatalma letört, hazánk népe mohón kapott a nemzsidó sajtótermékek után, s üldözőbe vette a gettóirodalmat, mely azt hitte, hogy a nemzsidókat továbbra is rabszolgaságban tartja.

A sajtó üzlet. Ezt senki kétségbe nem vonja. De az üzlet is ethikával kell, hogy bélelve legyen. Azért, hogy a sajtó eszméket termel, eszmékért küzd, hogy az emberiséget felvilágosítja, anyagi elismerés jár a társadalomtól, melynek haladásán fáradozik. De midőn a sajtót nem ez a közérdek irányítja, hanem csak a cél, hogy jövedelmét gyarapítsa, a sajtó erkölcstelen kokott, ki szerelmét minden fertőzött férfinek pénzért áruba bocsátja. Tessék elolvasni, mit írtak a zsidólapok 1918 november havában Tiszáról és Károlyiról, és mit írtak ugyancsak e lapok és írók 1919 november havában ugyané két férfiúról!

A magyar zsidósajtó pausálékért adta el politikai irányát. A gazdasági életre vonatkozó cikkeinek tartalma elárulta, hogy a versenyző vállalatok közül melyik s körülbelül mily összeg erejéig pénzelte le. A színházi kritikáikból meg lehetett állapítani, hogy a kritikus urat milyen kötelék fűzi az általa kritizált művésznőkhöz? A törvényszéki rovatból megtudtuk, hogy a riportereket melyik zsidó fiskális keni szorgalmasan. Az ilyen fiskálisokból lettek jeles kriminalisták. A törvényszéki rovatban elhallgatott bűnperekről tudtuk, hogy szereplőiket alaposan mellbevágták a sajtóvitézek, hogy szennyesüket ez arra jogosan kíváncsi közönség elől elrejtsék. Tisza István gróf két zsidó merénylőjének gaztettét a zsidó sajtó az egekig magasztalta, mert a sajtó által félrevezetett nép mohón olvasta az erkölcsileg perverz, zsidó gyilkosokat védő és magasztaló cikkeket. És ez a szennyes sajtó a bolsevizmus letöréséig egyeduralmat élvezett.

A magyar hírlapirodalom a bolsevizmus letöréséig egy-két orgánum kivételével tősgyökeres zsidó volt. A lapok zsidó magyar nyelven írvák, telve talmud ötletekkel, zsidó és tolvajnyelvű kitételekkel. Hasábjai telve harcokkal, melyben ellentétes érdekű zsidó vállalatok s háttérben vagy előtérben egymással viaskodnak. A sajtó-haramiaipar — értsd a zsarolást — jól jövedelmező zsidó foglalkozás, gyomor és pofa kell hozzá, meg nagy adag becstelenség és gazság. A nemzeti tanács és a Kun-kormány sajtóharamiáinak viselt dolgaival a közvélemény már eleget foglalkozott.

A zsidó sajtó politikai üzérkedése valóságos közéleti förtelem. A nemzet szabadságjogaival undorító konjunktúrapolitikát űzött. Mindig a zsidó osztályérdek vezette. A zsidó orgánumok, mint az ordasok, rávetették magukat oly írókra, kik a destruktív zsidó sajtó ellen kikeltek. Mindez a progresszivitás cégére alatt történt. A zsidó sajtó legbecsületesebb intézményünket, az igazságszolgálatást is terrorizálta, korrumpálta az esküdtbírósági intézményt. Lásd a Tisza és Haverda gyilkosainak bűnpereit. Dr. Lengyel Zoltán a „kriminalista” fiskális virágcsatát kapott, mert egy anyagyilkost a sajtó útján korrumpált esküdtbírósággal felmentetett.

Vázsonyi Vilmosnak, a terézvárosi demokrata Napóleonnak sajtóvitézkedése másból sem állott, mint az osztálygyűlölet féktelen szításából, hogy hazánkban mindent destruáljon, amit ezer éven keresztül számos generáció, a tatár, török és labancjárás dacára hangyaszorgalommal fölépített. Vázsonyi sólettel töltött Pandora szelencéje volt, mely a bomlasztó és fullasztó zsidógázzal közéletünket agyonfertőzte. Tipikus szájmunkás volt. Miniszteri székbejutásával érlelődött meg a nagy bomlási processzus, mely a bolsevizmus kitörésével érte el tetőpontját. Ez a demagóg tüzelte indirekté vértől csepegő cikkeivel a népet Tisza István gróf meggyilkolására. Kovács és Lékai hitsorsosai, Vázsonyi tógája mögé bújva meg is kísérelték ellene az orgyilkosságot. A zsidósajtó hozsannával üdvözölte ezt a két orgyilkost. A zsidóság meghajolt Vázsonyí Vilmos nagy politikai hatalma előtt, aki Dési Zoltánt is reklámeszközül használta föl. A Kovács nevű orgyilkost a zsidó szanatóriumban a zsidóság virágerdőkkel árasztotta el.

Ezt a zsidómanővert hazánk 20 millió keresztényének fogcsikorgatva és némán kellett eltűrnie, mert a politikai hatalom akkortájban a valóságban teljesen a csekélyszámú zsidóság kezében volt.

Amit a zsidó sajtóban Vázsonyi nagyban végzett, a többi zsidó újságíró kevesebb képességgel űzte. Csaholásban legközelebb állott hozzá a zsidó kapitalista érdekeket szolgáló szabadkőmíves Világ, mely a progresszivitás jelszava alatt tenyésztette ki politikusokká hazánk sírásóit, a Jászi, Szende, Kunfi zsidótriászt. A Népszava zsidó munkásvezér írói a Világgal szövetkezve a munkástömegeket lázították és maszlagolták, amíg a bolsevizmus a zsidósvindliből őket ki nem józanította. A zsidó Népszava politikai erkölcstelenségét, aljas perfidiáját, politikai köpönyegforgatását mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a szabadságjogokért csak addig küzdött, amíg hatalomra nem jutott. Hatalomra jutása után, mint a héja, úgy csapott le az emberi és szabadságjogokra, melyeket golyóval s akasztófával kegyelem nélkül kivégzett.

A keresztény Magyarországnak hatalmi szóval irgalom nélkül le kell számolni a zsidóság destruktív sajtó politikájával. Nincs megalkuvás. Ez nálunk lét, vagy nemlét kérdése.

 

XII.

 

A zsidó sajtó-szabadság.

A zsidósajtó-egyeduralom megalapítói a zsidó szedők voltak. A nyomdaipari pályát a zsidók mohón árasztották el, mert a nemzsidóknál hamarabb fedezték fel, hogy a sajtó nagyhatalom. A zsidószedők csinálták meg az első erős szociáldemokrata szakszervezetet. Ez volt az ugyancsak zsidó pórázon vezetett szociáldemokrácia első hatalmi tényezője, mely a zsidó kiadókkal a bérharcot munkabeszüntetéseivel, sztrájkjaival eredményesen felvette s ezzel a többi munkásszakmák szervezkedési étvágyát felébresztette és fokozta. A háború letörésével a zsidó szedők voltak a legkönyörtelenebb cenzorok. Ha valamelyik cikk, vagy hír nekik nem tetszett, szedését megtagadták. A szedők voltak tehát a sajtószabadság első gyilkosai, akik faji elhelyezkedésüknél fogva kizárólag a zsidó érdekeket szolgálták és mozdították elő.

A második cenzor a szociáldemokrata párt volt, mely a bolsevizmus letöréséig a produktív munkát végező „gój”-okból állott, produktív munkát soha nem végzett s hatalomra s vele járó előnyökre éhes szájmunkás zsidók vezetése alatt. A szegény, agyonbolondított, félrevezetett munkáshad, mely a Népszava hasábjain a sajtószabadságért küzdött, vezetőjének egy szavára két ízben is lerombolta a Pesti Hírlap nyomdáját, mert a munkásvezéreknek nem tetsző cikket adott. A később fellépett zsidó-kommunisták utóbb ezt a kölcsönt vissza akarták a Népszavának adni, mely csak a „letűnt kapitalista rendszer Tisza huszárjainak”, a rendőröknek köszönhette, hogy Conti-utcai nyomdája a sajtószabadságnak áldozatni nem esett. A sajtószabadságot ilykép tisztelte Népszava és Vörös Újság. 1919 március 21-én persze a Kunfi Zsigmond és Kun Béla-féle zsidó alapon összebarátkoztak és a sajtószabadság szent nevében az egész sajtót kivégezték.

Harmadik cenzor a rikkancssereg volt, melyet a zsidó sajtóérdekeltség, vagy egyes kiadó szervezett. Bizonyos, persze nem-zsidó lapokat nem volt szabad a rikkancsnak árulni, ha a zsidó grémiumba tartozó sajtótermékekkel rikkancsok. Az Est saját rikkancsaival a konkurens lapok rikkancsait terrorizálta. Ez a zsidó terror sajátságos neme volt.

Hogy a zsidók által föllázított szocialisták s utóbb kommunisták a nemzsidó Apostol nyomdát a sajtószabadság nevében lerombolták, az a zsidók által leigázott Magyarországon természetes tünet volt, mert ez szerintük produktív munka volt.

Lehet-e a zsidóságra a sajtószabadság védelmét bízni? E kérdésre csak tagadó választ lehet adni. Szabad-e a politikai, s ennek függelékét képező sajtóhatalmat zsidó kézben megtűrni? Erre a kérdésre még a leginkarnátusabb zsidónak is saját lelkiismerete előtt „nem”-mel kell válaszolnia.

A proletárdiktatúra alatt a zsidó sajtó leplezetlenül tárta fel a leigázott Magyarország előtt a zsidó faj igazi karakterét. Véres, dühtől tajtékzó cikkeket eresztett szélnek Kun Béla őfelsége, „Népszava” és „Vörös Újság” című kloaka lapjaiban. Az osztálygyűlöletet féktelenül szította, hogy a vörös terrort a csőcselék eksztázisáig fokozza. Az újságíró zsidógyerekek kevésnek találták a Kárpátok fáit, melyekre az ellenforradalmárokat föl kellene akasztani. Ez a hitvány, gyáva, de amellett vérszomjas csőcselék hisztérikus görcseiben kegyelemért sikítoz az ententehoz, a bíráit fehérterroristáknak gúnyolja. Undorító ez a zsidó szemtelenség.

A keresztény burzsoáziát, és az ellenszegülő szociáldemokratákat a hazugságok és aljas rágalmak tömegével árasztotta el. A közvélemény a vörös hírek olvastára a Szózatot persziflálta: „Hazudnak rendületlenül.” A bolseviki sajtó a vörös próféták butaságoktól és képtelenségektől hemzsegő beszédeit közderültség mellett az egekig magasztalta. A szocialista és kommunista népet hazug gazdasági és politikai hírekkel formálisan butították. A románok már Monoron voltak, s a munkásokat még mindig azzal bolondították, hogy a vörös hadsereg a Tisza-frontot erősen tartja. A zsidó vörös sajtó orgiákat ült, mialatt a vörös népbiztosok, vörös generálisok s függelékeit képező zsidó siserehad az állam, a földesurak, a főurak vagyonát elrabolta, hogy a rablott javakból a vendégszerető Ausztriában és Csehországban véres babéraikon nyugodtan pihenhessenek. A zsidó bolsevista sajtó azért maszlagolt a hiszékeny népnek, hogy vezéreinek országrablásáról a figyelmet elterelje. Ugyancsak a zsarnok zsidók, akik a vörös sajtót szolgálták, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az új Magyarország sajtószabadságát féltik, a fehér terror ellen lármáznak, a reakció ellen tiltakoznak, mert reményük, hogy a zsidók a keresztények szervezkedését letörik, s a kereszténységet elnyomó zsidósajtó hatalmát újra visszaszerzik. Íme, a zsidó jogra, igazságra, egyenlőségre csak akkor hivatkozik, ha alul maradt; ha felülkerekedik, a legbrutálisabb zsarnok. Ebből okuljon a kereszténység.

 

XIII.

 

A zsidó intellektüel.

A zsidósajtó klakkján portált zsidó intellektüelek, akik hazánkat erkölcseikkel tönkre rothasztották, rothadt lelkű zsebrákok. Tisztelet és becsület az igen kevés kivételnek. Olvasóinknak az egyes kategóriákat egyenként bemutatjuk.

a) A jogrend hiénái.

A magyar ügyvédi kar túlnyomó része zsidó. Nem ugyan azért, mintha a jogot testestül-lelkestül kultiválná, hanem azért, mert az ügyvédi pályán legtöbb alkalom nyílik munka nélkül nyereségre szert tenni. Ez az ügyködése a joggal semmiféle összefüggésben nincs. A zsidó ügyvéd szívesen vállal népbiztosi, akármilyen kommunista, akár más politikai szerepet, ha új szerepe illő anyagi előnyt biztosít neki, mert a nyereség szerzésének eszközeiben nem válogatós. Néhány száz budapesti zsidóügyvéd így hízott kövérre a kommunista érában.

A zsidóügyvédek hitelszövetkezeti működéséről már fentebb megemlékeztünk. Az ilyen ügyvéd az apósával együtt közönséges uzsorás.

Tipikusabb zsidófiskális a kriminalista. Kriminalista az a zsidó fiskális, akit a törvényszéki riporterek 10—20 koronás napi illetékekért a napilapok törvényszéki rovatában ilyenekké kireklámoznak. A hiszékeny közönség a reklámnak bedől. Tényleg azt hiszi, hogy a guzikenőcs a legjobb a világon. Bújában a kireklámozott zsidó kriminalistához fut. Következik a mellbevágás, a hatalmas előleg. Ezt követi a sablonos ügyvédi munka fortissimo szájmunkával, hírlapi kísérettel. Befejezés 10—15 évi fegyház vagy kötél.

A háború alatt a zsidó ügyvédi prakszis orgiákat ült. Még a tapasztaltabb zsidók is léprementek zsidó kriminalistáknak, ha árdrágítás, lánckereskedelem, vagy hadseregcsalás miatt az ügyészség a hurkot a nyakukba vetette. A 100—200 ezer koronás honoráriumok csak úgy röpködtek. A nagy honoráriumoknak sok-sok évi fegyház volt az eredménye. A közönség a zsidó kriminalistákból kiábrándult. Kiderült, hogy a hírlapi reklám csak humbug volt.

A zsidó ügyvéd nem jogász, hanem üzletember. Kijár és közvetít. Busásan jövedelmez diplomája, ha sikerül egy képviselői mandátumot megvásárolnia. Ha ilyet szerezni nem tudott, rokonsága, szabadkőművesi összeköttetései, panamái útján a vállalatok, bankok jogtanácsosi és ügyészi állásaiba tülekedte magát. Mindenkit legázol, aki a versenynél útjában állott.

Az ügyvédi kamarák lényegükbe véve zsidó-testületek. A fiatal, nemzsidó ügyvédek a kapitalista bank- és kriminalista ügyvédekben félisteneket látnak. Ezekkel töltik meg a kamara vezetőségét. Kivételesen befurakodik egy-két stréber is — szájmunkával. Ez a magisztrátus adja meg az ügyvédi kar erkölcsi színvonalát. Ezért van az ügyvédi karnak jó hírneve.

b) Az egészség hiénái.

A zsidó orvosok ugyanolyan ethika szerint dolgoznak, mint a zsidó ügyvédek, azzal a különbséggel, hogy általában az ügyvédeknél nagyobb anyagi eredményt érnek el. A szenvedő, kétségbeesett beteget és hozzátartozóit sokkal könnyebb megzsarolni, mint a bajba került kliensét. A magyar szanatóriumok, a magyar zsidó operatőrök impozánsabban nyúznak, mint a zsidó kriminalisták. Az orvos is reklám létráján kapaszkodik fel arra a magaslatra, amelyen már verseny nélkül nyúzhatja az emberiséget. A zsidó orvos épp oly lelketlen, tolakodó, s a legtöbbször tehetségtelen stréber, mint a zsidó ügyvéd. Az orvosi pozíciókban azokra érdemesítő tehetség nélkül épp úgy beverekszi magát, mint a hitsorsos ügyvéd.

A zsidók azzal tetszelegnek maguknak, hogy csak zsidó lehet jó ügyvéd és orvos. Bizonyítékul az életre hivatkoznak hazánkban. Ebben a zsidóságnak annyiban van igaza, hogy csak zsidó lehet jól kereső ügyvéd, jól kereső orvos, de abban semmi esetre, hogy a zsidó jó orvos is, meg jó ügyvéd is. A tudományt a zsidó sohasem tekinti, mint ilyent, jó jövedelmi forrásnak. A reklámtól távolálló keresztény orvosi kapacitások s nem-kapacitások sokkal magasabb tudományos polcon állanak a zsidóknál. A bajuk csak az, hogy reklám útján nem törik magukat sem a sajtóban, sem a szabadkőműves páholyokban, sem a lipótvárosi zsúrokon s elrettentő honoráriumok szedésével nem terelik magukra a közfigyelmet. A szenvedő beteg és hozzátartozói ugyanis épp úgy, mint a zsidó ügyvédnél a kért honorárium nagyságából következtetnek az orvos képességeire, gondolván, hogy az, ami drága, kell, hogy jó legyen. Ebben rejlik a szemfényvesztés. Az eddigi zsidó orvos-kultuszt ez okból ki kell irtanunk.

Hogy a zsidó milyen távol áll a tudomány művelésétől bizonyítja a világtörténelem. A természettudományok hírneves fejlesztői csupa keresztények, akiknek a reklámnál pöffeszkedő zsidó természetbúvárok (?) nyomába sem léphetnek.

c) A kultúra hiénái.

Undorító az az üzleti szellem, melyet a zsidóság a tanügybe plántált. Az oktatás nála ideál nélküli jövedelmi forrás. Minél kevesebb oktatás, minél több jövedelem. Budapesten felállított sok svindli kurzus, mely vizsgákra készít elő és nyilvános iskolákban szereplő zsidó tanerők közreműködésével bizonyítványokat szállít, zsidó tulajdonosának fényesen jövedelmez. Ezt nevezik a zsidókultúra terjesztésnek progresszív alapon.

A bolsevizmus kitörésekor a zsidó tanerők gyalázatosan viselkedtek. A keresztény tanerőket visszavonulásra kényszerítették, s mint „régi, megbízható kommunisták” az elcsapott igazgatók helyébe szervezett iskolavezetői állásokat villámgyorsasággal ellepték, mert „Rebach ist Rebach”. Hogy a zsidó iskolavezetők által boldogított iskolák a proletárdiktatúra alatt a progresszivitás jeligéje alatt az ifjúság lelkét mennyire megfertőzték, arról a jövő évtized kriminálstatisztikája fog szomorú bizonyítékot szolgáltatni.

Azt a zsidó üzleti szellemet, mely egész tanügyünket megmételyezte, vasszigorral ki kell, s ki fogjuk irtani.

d) A zsidó Pokróc Ádám.

A zsidóság régebben nem rajongott a vasutasi pályáért. Az úttörőktől értesült, hogy elsőrendű jövedelmi forrás. A fizetés ugyan kevés, de a mellékjövedelem igen tekintélyes, ha az ember ügyes. A vasutasnak nagy discretionárius hatalma van. A pályán, raktáraknál, feladásnál, leadásnál mindenható úr. Az üzleti élet a zsidó vasutasra van utalva. A fuvarozási eszközre szorulók versengve pályáznak a vasutas kegyeire — drága pénzért. Az üzletember is zsidó, a vasutas is zsidó. Az üzletes szívesen veszteget, a vasutas szívesen megvesztegetheti magát. Aki ebből a vesztegetési forgalomból ki van rekesztve, az üzleti versenyben végleg lemarad. A megvesztegetés útján szerezhető, tehát munkanélküli jövedelem, oly csábító erővel hatott a zsidóságra, hogy seregestül lepte el a vasút hivatalait, melyek ily busás mellékjövedelemmel kecsegtették. És érdekes tünet, hogy éppen a zsidó, tehát jól kereső vasutasok voltak le